2. fejezet 4. rész

1995. augusztus

/Esme szemszöge/

A kanapén fekszem már legalább fél éve egész álló nap.  Carlisle igyekszik mindentől megóvni, de ez nem nagyon megy neki. Ha tovább a feküdnöm kell, esküszöm kelés fog keletkezni a fenekemen. A hasam szép nagy, amivel az állás és járás is nehezebben megy. Az az augusztusi nap, aztán végül mindent megváltoztatott, mert akkor tényleg úgy éreztem, hogy széthullik a családunk. Rosalie és Emett maradtak itthon velem. Alicéknek dolguk akadt, Edward csavargott, a férjem pedig dolgozott. A nap már lement és már lassan éjfél is lett, de nem volt itthon nagyon senki, Emettet, Rosalie-t és engem leszámítva.
-Miért nem jön már senki?-kérdezte Emett.
-Hívtam Carlisle-t, de nem veszi fel.-mondtam.
-Alice-el, Edward-al és Jasper-rel is ugyanez a helyzet.
-Hol lehetnek?-kérdezte Emett.
-Nem tudom. De nem érdekel ki ér haza előbb, én beolvasok neki.-mondta Rosalie.
-Mikor voltatok utoljára?-kérdeztem.
-2 napja.-mondta Emett, Rosalie pedig bólintott.
-Menjetek.-álltam fel a kapaéról.-Én majd elleszek.
-Esme, ránk vagy bízva!-erősködött Rosalie.
-Igen. Nem hagyunk egyedül.-csatlakozott Emett.
-Miattam pedig nem fogtok éhezni! Menjetek! Telefonálok, ha van valami.
Emett Rosalie-ra nézett, akin most először láttam azt, hogy tanácstalan.
-Biztos megleszel?-kérdezte.
-Persze.
-Sietünk vissza.-mondta Emett, azzal elmentek.
Ezután még egy csomószor csörgettem meg Carlisle-t, aki lehet, hogy azóta süket lett, mert még mindig nem vette fel. Nagyjából 1 órával később még mindig nem jött meg senki. Ordítozást hallottam kintről. Mintha Rosalie és Emett lettek volna. A pléddel a hátamon az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. Rosalie és Emett veszekedtek a sötétben, majd Rosalie eltűnt és egy fél pillanat múlva elhajtott a piros kocsival. Emett szitkozódott és visszarohant az erdőbe, de nem ment Rose után. Éreztem, hogy Rose után kéne mennem. A plédet a kanapéra, majd írtam egy cetlire üzenetet Carlisle-nak. Felkaptam a kulcsaimat és a kabátomat, majd lebaktattam a garázsba. Beültem a saját kocsimba, majd kijártam a garázsból és elindultam valamerre. Egyfolytában csörgettem Rosalie-t. Nagy nehezen felvette.
-Esme?-kérdezte.
A hangja fájdalomról árulkodott.
-Hol vagy, Rose?-kérdeztem.
-És te hol vagy? Mert szerintem nem otthon.
-Utánad jöttem. Légyszíves állj félre! Beszélnünk kell!
-Jó.-azzal kinyomta.
Egy idő után megláttam Rosalie autóját az út szélén. Leálltam mögé. Rose a kocsinak támaszkodott. Kiszálltam az autóból, majd Rosalie felé indultam.
-Mi történt?-kérdeztem, majd mikor mellé értem átkaroltam a vállát.
-Carlisle kinyír, ha meglát itt.-próbált mosolyogni, de nagyon nem ment neki.
-Carlisle legyen a legkevesebb problémám. Mi történt veletek?
-Veszekedni kezdtünk. Már magam sem tudom, hogy min. Olyanokat vágtam a fejéhez, hogy már megbántam.
-Emett nagyon ramatyul nézett ki, miután elmentél.
-Te láttad?-kérdezte.
-Igen.-bólintottam.
-Annyira sajnálom, hogy miattam kockáztattad a baba egészségét.
-Nem haragszom. Az a fontos, hogy most kibéküljetek.
-Nem hiszem, hogy megbocsátana.
-Sosem tudod meg, ha meg sem próbálod.-mondtam mosolyogva.
Hirtelen egy kocsi hajtott el mellettünk, de alig ment 2 métert lefékezett. Carlisle szállt ki belőle.
-Na most jön a fejmosás.-mondta Rosalie.
-Szia drágám!-mosolyogtam rá.
-Te mit csinálsz itt? Feküdnöd kellene.-nézett rám aggódó tekintettel.
-Volt egy kis családi dráma. Amúgy meg ha tovább fekszem hólyagos lesz a fenekem.
-Milyen dráma?-nézett Carlisle felváltva rám és Rose-ra.
-Amúgy is, miért te osztod itt az észt, amikor még a telefont sem vetted fel?-néztem rá szúrósan.
-Hát...tudod...az úgy volt....-kezdte el.
Rosalie nevetni kezdett.
-Mi lenne ha inkább hazamennénk?-kérdezte Carlisle.
-Benne vagyok.-mondta Rosalie.
-Gyere, te velem jössz.-indított el Carlisle az autója felé.
-Várj! Az enyémmel mi lesz?-kérdeztem.
-Majd valakit visszaküldünk érte.
Beszálltam a kocsijába, Rosalie pedig a sajátjába.
-Butaságot csináltál, ugye tudod.-mondta, miközben hazafelé tartottunk.
-Rosalie és Emett veszekedtek és Rose elment. Egy pillanatra azt hittem, hogy széthullik a családunk. Nem hagyhattam, hogy Rose elmenjen. Ne haragudj, nem akartam.-mondtam, miközben egész végig a kerek hasamat simogattam.
-Te is tudod, hogy sosem haragszom rád.-nézett a szemembe.
-De azért most az utat figyeld.
-Ja, persze. Bocs.-mosolygott, majd újra az útra szegezte a szemét.
Amikor a visszaérkeztünk Emett, Jasper és Alice már a teraszon vártak minket. Kiszálltunk a kocsiból.
-Hol voltatok? Minden oké?-kérdezte Alice aggódva.
-A kérdés az, hogy ti hol voltatok?-förmedt rá Rose Alice-re.
-Rosalie, hagyd.-szólt rá Carlisle.-Jasper visszamennél Esme kocsijáért?-nézett Jasper-re, aki csak bólintott és már ott sem volt.
-Rose, beszélhetnék veled?-nézett Emett Rose-ra, aki bólintott, majd eltűntek.
Alice bement a házba, így ketten maradtunk.
-Nem akarsz bemenni?-nézett rám Carlisle.
-Nem.-ráztam meg a fejem.
-Meg fogsz fagyni,ha tovább maradunk.-húzott közel magához.
-Akkor legalább veled fagyok meg.-mondtam.
Felnéztem az égboltra. Sötét volt és csak a csillagok világítottak rajta.
-Akkor is beviszlek.
Ezzel a kijelentéssel a karjaiba kapott, és becipelt a házba.
-Komolyan azt hiszed, hogy nem tudok a lábamon menni?-kérdeztem, miközben alig bírtam ellenállni a nevetésemnek.
-Komolyan.-mondta, majd megcsókolt.
Amikor beértünk a nappaliba Rosalie és Emett már teljesen kibékültek.
-Ezek szerint minden oké, köztetek.-mondta Carlisle, majd letett a kanapéra és mellém telepedett.
-Igen.-mondta Rosalie.-Csak egy apró félreértés volt.
-Aminek nagy feneket kerítettünk.-mondta Emett, mire Rose bólintott.
-Örülök neki.-mondtam.
Este próbáltam aludni valamennyit, mivel a baba miatt kell, de egyfolytában rugdosta a hasamat. Éjfél volt, én pedig hulla voltam.
-Eleven gyerek lesz az biztos.-jegyezte meg Emett vigyorogva.
-Tényleg! Fiú lesz vagy lány?-kérdezte Alice.
-Nem tudom. Nem látom, akárhogy is próbálom kideríteni.-mondta Carlisle.
-Akkor már ketten vagyunk.-mondta Alice.
-De te sejted.-nézett rám Edward.
-Az csak sejtés. Nem jelent semmit.-mosolyodtam el.
-Kislányra tippelsz, ugye?-mosolygott rám a férjem.
-Honnan tudod?-néztem rá csodálkozva.
-Megérzés.-mondta és a hasamra tette a kezét.-Fantasztikus!
-Érezted?-néztem rá, mire bólintott.

A szobámban ébredtem fel. Azt sem tudom, hogy kerültem oda. Amennyire a hasam engedte feltápászkodtam és lesétáltam a nappaliba. Üres volt. 
-Hahó!-szóltam, mire Aro mellettem termett.
-Heló Esme!-mosolygott rám, de valami ördögi volt a tekintetében.
-Megtudtad, amit akartál. Mit akarsz még?-kérdeztem, miközben egyre jobban hátráltam tőle.
-Hova sietsz?-kérdezte, majd megragadta a kezem és kivonszolt a házból.
Esett az eső. Amikor kiértünk Carlisle-lal találtam szembe magam. Aggódó pillantást vetettem rá. Láttam rajta, hogy próbál erős maradni, de nem nagyon sikerül neki. Aro-ra néztem.
-Mit akarsz tőlünk?
-Tudod te azt jól.-azzal intett.
A bokorból két férfi engem fogott le, másik kettő pedig Carlisle-t. Egy harmadik termett a férjem mellett. Küzdöttem, hogy valahogy kiszabaduljak, de mintha láncok tartottak volna. Egy pillanat műve volt az egész. A végén a férjem élettelen teste már égett a szemeim előtt. A férfiak elengedtek én pedig a földre zuhantam és felkiáltottam. 

-Esme, mi baj?-hallottam Rosalie aggódott hangját.
Ébren voltam. Csak álmodtam, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész. Az arcomra tettem a kezem és szaporákat lélegeztem. Éreztem, hogy a hajam teljesen izzadt volt, patakokban csöpögött rólam a víz.
-Carlisle, gyere ide!-kiáltotta Alice.
A férjem egy pillanat töredéke alatt termett mellettem. Mélyen a szemembe nézett.
-Itt vagy!-mondtam, majd óvatosan az arcához értem.
-Itt is maradok! Soha nem hagylak el!-nyomott egy puszit a homlokomra.
-Maradj velem.-kértem.
-Nem megyek sehová, megígérem.
Nagyjából felültem és átöleltem. Olyan szorosan, mintha tudnám azt, hogy holnap már nem lenne az enyém. Éreztem, hogy a karjai a hátamra fonódnak. Óvatos volt, mintha egy törékeny virágszálat tartana a kezei között. A nyugalom ami áradt belőle lassan engem is átjárt. Lassan nyugodtam meg, amihez az ölelésére is szükségem volt. Nyugodt voltam, de olyan jó érzés volt ölelni.
-Jó érzés?-kérdezte.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem szóltam semmit, csak bólintottam és még jobban a nyakába fúrtam a fejem. Szorosabban körém fonta a karját, de még mindig gyengéd volt. Közbe felült mellém, hogy neki se legyen nagyon kényelmetlen.
-Kényelmes vagy.-mondtam neki, mire adott egy puszit a hajamra.
-Csak úgy kíváncsiságból, meddig leszek a párnád?-kérdezte nevetve.
-Hallgass inkább. Ez így kényelmes.-mondta, de a szememet nem nyitottam ki.
-Maradj csak, ameddig jónak látod.-simogatta a hátam.
-Szeretlek.-suttogtam, majd felemeltem a fejem a válláról és mélyen a szemébe néztem.
-Én is szeretlek.-mondta, majd megcsókolt.-Örökre veled maradok, és nem engedem, hogy bármi bajod essen!