2. fejezet 3. rész

1995. február

/Esme szemszöge/

Forks-ban már vége kéne lennie a télnek, de a hó még jobban esik. A babám Carlisle szerint egészséges és nincs vele semmi baja, habár még így is alig látni, hogy terhes vagyok. A vámpírok nem érzékelik az évszakok változását, de azért akármilyen furcsa volt fáztam. Carlisle szigorú ágynyugalomra rendelt ugyan, de nem bírtam tovább. A szekrényben elővettem egy kötött kardigánt, amit csak összefogtam magamon, nem gomboltam be és lementem a nappaliba. Amikor leértem mindenki lepődötten nézett rám.
-Szívem, mit csinálsz?-termett mellettem Carlisle aggódva.
-Élem a társasági életem.-mondtam, majd megsimogattam az arcát.
-Mondtam, hogy ágyban kellene maradnod. Mi majd gondoskodunk mindenről. Feküdj vissza, légyszíves!-erősködött tovább.
-Mivel úgy sem alhatok, akkor meg nem tök mindegy hol vagyok? Inkább lefekszem akkor a kanapéra, de nem kuksolok a szobában.
-Jó, akkor maradj itt.-adta rá áldását, mire megcsókoltam.
-Nem lesz semmi baj.-mondtam gyöngéden.
Carlisle gyengéden átölelt.
-Milyen megható pillanat.-hallottunk egy ördögi hangot.
Aro volt az, a Volturival körítve. Rosalie, Emett, Jasper, Alice és Edward le voltak fogva, a segítségünkre sem siethettek, ha történne valami. Hirtelen Carlisle is elrángatták mellőlem. Olyan erősen fogták le, hogy semmit sem tehetett értem.
-Hagy őt békén!-ordította.
Nekidőltem a falnak. Nem tudtam, hogy mi fog történni.
-Drága Esme!-indult el felém Aro.-Régen láttalak.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, miközben, miközben álltam a pillantását.
-Kismadarak csiripelték, hogy egy ideje duplán vagy. Már, ha érted, hogy mire gondolok.-mondta, majd a hasamra tévedt a tekintete.
-Mit akarsz ezzel?-tudakoltam.
Aro nevetni kezdett.
-A gyermek minden bizonnyal halhatatlan. Ezért pusztulnotok kell.-mondta.
A hangjából kilehetett hallani, hogy semennyi együttérzés sem volt benne.
-Ha a családodnak nem is, neked biztosan.-mondta, majd megragadta a torkomat és egy kicsivel a föld fölé emelt.
Nem érzékeltem a külvilágot. A hallásom cserben hagyott, csak a látásomra hagyatkozhattam, de nagyon arra se. Láttam, hogy mindenki utat próbál törni, hogy valahogy segítsen, de Rosalie és Alice egy idő után feladták. Carlisle a megőrülés határán volt. Nagy meglepetésemre Aro nem ölt meg, hanem a fallal szemközti üvegajtónak dobott. Olyan nagy sebességgel csapódtam az üvegnek, hogy kitörött és én máris a házon kívül találtam magam a földön fetrengve. A hó hideg volt úgy, hogy hirtelen csapódtam bele. Sikolyokat hallottam csak. Hanyatt feküdtem és borzasztóan fájni kezdett a hasam, és kínomban felordítottam. Aro hirtelen előttem termett és győzelemittasan rám vigyorgott.
-Nagyon szívós a feleséged, Carlisle-mondta.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, miután sikerült összeszedtem valamennyi erőmet.
-A gyerekedet akarom megölni.
-A gyerekem nem halhatatlan.-nyögtem fel.
Aro meglepett arcot vágott. Mögötte sikerült kiszúrnom Carlisle aggódott pillantását. Aro megfogta a kezem, majd az emlékeim között kezdett keresgélni. Megtalálta azt, amire szüksége volt.  A novemberi jelenetet találta meg az emlékeim között. Azt, amikor visszaértünk Forks-ba és kiderült, hogy terhes vagyok. Azt is látta, amikor Carlisle a terhességem veszélyeit ecsetelte. Miután Aro megtudta azt, amire vágyott elengedte a kezem. A pillantása még mindig döbbent volt. Hátat fordított nekem, majd az embereit nézte.
-Mi történt?-kérdezte Caius, aki erősen szorította Carlisle egyik karját.
-Hazamegyünk.
Mindegyik gárdatag elengedte azt, akit épp lefogott, majd amilyen hirtelen jelentek meg, olyan hirtelen tűntek el. Akármerre is néztem, csak aggódó tekinteteket láttam. Amint egy kicsit is biztonságban éreztem magam sírni és ordítani kezdtem egyszerre. Carlisle és a többiek hirtelen termettek mellette.
-Nincs semmi baj! Itt vagyok!-fogta két a keze közé az arcomat a férjem.-Nincs semmi baj!
Ezzel az egyik kezét a hátam mögé tette, a másikat pedig a térdem alá és felkapott a földről. Rosalie kinyitotta neki az ajtót, ami egyenesen a nappaliba vitt minket. Óvatason tett le a kanapéra, miközben egész úton befelé a hasamra szorítottam a kezem. Miután letett, utána se akartam elengedni. Nagyon külös érzésem támadt, ugyanis hirtelen rázni kezdett a hideg.
-Rosalie, légyszíves hozz egy plédet.-mondta Carlisle Rosalie-nak, de a szemeit le nem vette rólam és végig a fejemet simogatta.
Rosalie rögtön ott termett a kedvenc sötétrózsaszín plédemmel. Carlisle betakart vele.
-Engedned kell, hogy megnézzem.-mondta, miközben még mindig a fejemet simogatta.
-Nem akarom.-mondtam és éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon.
-Meg kell néznem, Esme. Hidd el, hogy nincs más választásom.
A hangja együtt érző volt. Tudta, hogy nem akarom, de azt is tudta, hogy ha most nem nézi meg, talán elveszíthetem. Beletörődve ebbe némán bólintottam. Plédestül ismét a karjában találtam magam. Edward kinyitotta a vizsgáló ajtaját.

/Rosalie szemszöge/

A Volturi egy szempillantás alatt termett nálunk. Két idióta le is fogott, hogy még véletlenül se tudjon egyikünk sem segíteni Esme-nek. Amikor Aro a torkánál fogva ragadta meg Esme-t mindannyian igyekeztünk kiszabadulni, de én és Alice egy idő után feladtuk, mivel semmire sem mentünk. Mellettem Carlisle ordítva próbált utat törni nem több sikerrel. Eszembe jutott Esme kérése. Megkért, és én a szavamat adtam arra, hogy egyben tartom Carlisle-t, ha vele történne valami. Ahogy Aro Esme torkát szorongatta egy pillanatra felvillant benne, hogy mi lesz, ha most tényleg megöli. Aro végül nem ölte meg Esme-t, csak a fallal szembeni üvegajtónak hajította, ami kitört, ahogy Esme átzuhant rajta, és a hóra esett. Sikoltoztam és kapálóztam annyira, amennyire csak bírtam. Ha most Aro tényleg megöli Esme-t, akkor saját kezemmel tépem le a fejét. legalább, ha utána megölnek, akkor tiszta lelkiismerettel halok meg.  DE Esme kérésének eleget téve nem tehettem. Aro végül nem ölte meg. miután belelátott az elméjébe intett a gárdájának, akik elengedtek minket, majd eltűntek. Mindannyian a hóban fetrengő Esme-hez rohantunk. A hasát szorongatta. Carlisle igyekezett megnyugtatni, majd felemelte a hideg talajról és befelé igyekezett vele. Kinyitottam előtte az ajtót. Carlisle bevitte a nappaliba, majd lefektette a kanapéra.
-Rosalie, légyszíves hozz egy plédet.
Azonnal felrohantam Esméék szobájába, majd az ágyról elhoztam a kedvenc sötétrózsaszín plédjét és odavittem Carlisle-nak, aki Esme remegő testére helyezte. Esme még így is szorongatta a hasát. Emett megérezte, hogy nagyon aggódok Esméért, ezért védelmezően magához ölelt. Carlisle nagy nehezen rávette a feleségét, hogy a kisbabát hadd nézze meg. Esme beleegyezett, Carlisle pedig bevitte a vizsgálóba. Hosszú és nyugtalan órák teltek el, míg Carlisle végül sötétedés után kijött a vizsgálóból.
-Hogy van?-kérdezte Alice.
Furcsállom, hogy pont ő nem látta sem a Volturi érkezését, se azt, hogy mi lesz Esme állapotával.
-Nem láttad?-nézett rá csodálkozva Carlisle.
Alice csak a fejét rázta.
-A baba túlélte.-mondta Carlisle, mire láthatólag mindannyian megkönnyebbültünk.
-De?-kérdeztem, mivel az ilyen mondatokban mindig van egy "de".
-De Esme-nek valahogy eltörtek a bordái, ahogy a földre zuhant.
-Én azt hittem, hogy a vámpíroknak nem törnek el a csontjaik.-mondta Edward.
-Én is. De mivel a baba ember, ezért bizonyos emberi dolgok visszatértek a terhesség idejére Esme-be. Ezért van az, hogy fázott, miután behoztuk és ezért törtek el valószínüleg a bordái is. A sírás is ehhez köthető, ahogy az alvás is, ugyanis elaludt a vizsgálóasztalon.
-De ezek folyamatosan jönnek elő, ugye?-kérdeztem.
-Igen, és ahogy nézem a magzatra semmilyen káros hatással nincsenek.
-Akkor ezeket a magzat idézi elő?-kérdezte Alice.
-Igen. Mivel a magzat nem halhatatlan, ezért bizonyos emberi szükségletek megjelennek a terhesség ideje alatt. Ilyen a sírás, a fájdalom és az alvás vagy a hőmérséklet észlelése is.
-Ez egyszerre nagyszerű és hátborzongató.-mondta Jasper.
-Rosalie, Alice szeretném ha hoznátok le takarót és párnát. Nem akarom, hogy ha lenne valami Esme-vel ne tudjak azonnal segíteni. Sokkal biztonságosabb, ha a kanapéra fektetjük. Emett segítenél,-nézett Carlisle Emett-re, aki bólintott.
Alice-el az emeleten kutakodtunk párnák és takaró után. Amikor megtaláltuk őket és levittük őket a nappaliba Emett már ott állt karjában az alvó Esme-vel. Alice kényelmesen elrendezte a párnákat, Emett pedig lefektette Esme-t a kanapéra, én pedig betakargattam.
-Tudom, hogy ez most egyikőtöknek sem könnyű. Ha valamelyikőtök el akar menni akkor teljesen megértem.-mondta Carlisle.
-Idióta vagy!-mondtam.-Nem hagyjunk itt titeket ilyenkor. Látni lehet, hogy most minden segítségre szükségetek van. nem dísznek vagyunk itt mi sem, hanem azért, hogy összetartsunk jóban-rosszban, mint egy család.
-Ez így igaz.-mondta Alice, majd mindenki helyeselt.
-Köszönöm szépen!-mondta Carlisle, amjd mindannyian megöleltük egymást.
-Hahó, én is itt vagyok!-hallottuk meg a kissé kimerült Esme hangját.
Mindannyian fölé hajoltunk.
-Mennyit hallottál?-kérdezte Carlisle mosolyogva.
-Épp eleget, hogy tudjam, hogy engem kihagytatok a csoportos ölelésből.-vágott duzzogó arcot Esme, mire mindenki felnevetett.
-Soha semmiből nem hagyunk ki.-mondtam, majd felém nyújtotta az egyik kezét, mire megfogtam és megszorítottam.
Mindannyiunk biztatására Carlisle elment dolgozni, habár nem nagyon akart. Azzal a feltétellel ment el csak, ha nem vesszük le a szemünket Esme-ről. Felváltva ültünk mellette. Épp vele voltam, amikor hirtelen megszólalt.
-Köszönöm Rosalie!
-De mégis mit? -kérdeztem.-Nem csináltam semmit, csak a tévét nézem veled.
-Nem ezt. Mindent. Köszönöm, hogy vagy. nélküled nem lennénk sehol.
-Ezt nem igazán értem.
-De, szerintem pontosan érted. Mindig ott vagy, ha szükség van rád. Ha Aro megölt volna tudom, hogy valahogy visszatartottad volna Carlisle-t attól, hogy a vesztébe rohanjon.
-Inkább én öltem volna meg Aro-t, nem Carlisle.
Esme mosolygott.
-Komolyan mondom!-erősködtem.-Tiszta lelkiismerettel mentem volna a túlvilágra, mert tudom, hogy megbosszultam a halálodat.
-Emett nem bírta volna elviselni.
-Mert Carlisle a tiédet el tudta volna, igaz? -néztem rá kérdőn, mire bólintott.
-Nem, ő még annál inkább sem. Több, mint 100 évnyi házasság után is a tűzbe rohannánk a másikért.
-Észrevehető. Annyira védelmezően néz rád mindig. Mintha egyszerűen nem bírná elviselni, ha történne veled valami.
-Emett is ilyen, nem csak Carlisle.-mondta Esme mosolyogva.

/Esme szemszöge/

Carlisle egész nap legalább óránként hívogatott minket. Hol a mobilokat, hol a vezetékest csörgette. Emett már ott tartott, hogy kihajítja a telefonokat az ablakon, csak, hogy ne csörögjenek már. Tök mindegy, hogy ki vette fel a telefont-Rosalie, Emett, Jasper, Edward Alice vagy én- Carlisle első kérdése: Hogy van Esme? Persze mindannyian azt mondtuk, hogy jó vagyok, mert ez volt az igazság. Egész nap feküdtem és a tévét bámultam, csak akkor álltam fel, amikor kinyújtottam a lábam, habár Rosaliék nagyon azt sem engedték.
-Egyezzünk meg! Holnap nem megy dolgozni, mert én ezt még egyszer ki nem bírom.-csapta le Emett az egyik mobilt az asztalra.
-Megegyeztünk.-mondta Alice, miközben egy divatlapot lapozgatott.
-Benne vagyok.-mondtam, mire minden kíváncsi szem rám meredt.
-Hogy-hogy belemész?-nézett rám Edward kérdő tekintettel.
-Nem akarom egész nap a telefon csörgését hallgatni. Imádom a férjemet, de esküszöm megfolytom, ha hazaér.-válaszoltam, mire mindenki nevetni kezdett.
-Támogatom az ötletet.-mondta Emett.
Este azonban Carlisle kocsija járt a ház elé. Fél másodperc sem telt bele, ő már a nappaliban is termett.
-Hogy vagy szívem?-kérdezte, majd odajött hozzám és elém guggolt.
-Egy csomószor hívtál minket és még kérded?-kérdezte Jasper elképedve.
-Ennyire fárasztó voltam?-nézett körbe Carlisle, mire mindenki bólogatott.
-Sajnálom szívem, de Emett már ki akarta dobni a telefonokat az ablakon.-mondtam.
Igyekeztem együtt érző lenni, de annyira nevetségesnek találtam az egész szituációt, hogy elnevettem magam.
-Sajnálom.-simogatta a hajam.
-Semmi baj.-adtam neki egy puszit.-De úgyis tudod, hogy hívunk, ha van valami.
-Pontosan.-mondta Emett.-Ezért nem engedünk el holnap dolgozni.
-Hiszen tegnap este még ti magatok bizonygattátok, hogy el kell mennem.-nézett körbe a férjem hitetlenkedve.
-De akkor még nem láttuk előre, hogy ez lesz.-nézett Edward egy kissé bosszúsan Alice-re, aki csak mosolyogva húzogatta a vállát.
Miközben a többiek elmentek vadászni Carlisle otthon maradt velem és egy méterrel nem távolodott el mellőlem.
-Biztos, hogy jól vagy?-kérdeztem, mert már egy kicsit meguntam, hogy fel-le járkál.
-Remekül.-mondta és tovább járkált.
Meguntam. Kitakaróztam és felálltam a kanapéról.
-Mit csinálsz Esme?-nézett rám Carlisle, majd mellettem termett és óvatosan visszaültetett a kanapéra.
-A fontosabb kérdés az, hogy te mit csinálsz? Tegnap óta nem ismerek rád.
Nem szólt semmit, csak a tenyerébe temette az arcát. Ha nem lenne vámpír azt mondanám, hogy sír. A hátát simogattam, miközben óvatosan a vállára fektettem a fejem.
-Szeretlek.-hallottam halk hangját.
Felemeltem a fejem a válláról, ő pedig felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
-Azt hittem tegnap végleg elveszítelek. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Még mindig a sikoltásod jár a fejemben.-mondta.
Hozzábújtam. A karjával betakart, hogy ne fázzak és védelmezőn körém vonta a karját.
-Én is szeretlek.-mondtam, majd megcsókoltam.
Elvette a kezeit a hátamról, majd úgy csókolt, hogy közben végig a tenyerében fogta az arcomat. Átöleltem a nyakát.
-Megesküszöm neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ezt mindketten túléljek. Már mindketten fontosak vagytok nekem, és már egyikőtök nélkül se tudnám elképzelni az életemet.
Letörölt az arcomról egy előtörő könnycseppet, amit a meghatottság okozott.
-Veled fogom végigcsinálni az egészet.-mondta, miközben az arcomat simogatta.
-Mással végig sem csinálnám csak veled.-fogtam meg a kezét.
Nem szólt semmit, csak még közelebb húzott magához, és még erősebben csókolt.