2. fejezet 7. rész

/Carly szemszöge/

A héten minden délután próbáltuk a táncot, de Amber-rel reménytelenek vagyunk. Egyikünket sem érdekli ez az egész és ha valamelyikünk bénázik, akkor röhögni kezdünk. A pénteki próba után egyedül mentem haza. Amikor hazaértem alig vártam, hogy elregéljem anyuéknak, hogy milyen volt a próba és, hogy végre ötöst kaptam matekból, de amint beléptem a házba elfogott a rossz érzés. A nappaliba beérve nem találtam senkit. Ledobtam a táskámat és a kabátomat a kanapéra.
-Anya! Apa!-kiáltottam, de nem felelt senki.
Bementem apu dolgozószobájába, de üres volt. Végignéztem az egész házat, minden szobába benyitottam, de olyan, mintha ezer éve nem lakna itt senki. Felhívtam a család összes tagját a mobilomon, de semmi. Kirohantam a ház elé és leültem a lépcsőre.
-Mit rontottam el?-kérdeztem, miközben a könnyes szememet törölgettem.
Hiába törölgettem a szememet, egyre csak folytak a könnyeim. Sírtam. Irtó szar érzés volt. Hátrafeküdtem a verandára és csak néztem az eget. Az égen nem látszottak a csillagok, csak a szürke felhők, amikből hamarosan meg is eredt az égi áldás. Most már az esőben áztam csuromvizesre, ami abból az egy okból volt jó, hogy eltakarta a könnyeimet. A farmerom zsebébe csörögni kezdett a telefon. Előkaptam a telefont, mert azt hittem anyuék azok.
-Haló!-szóltam bele.
A vonal másik fele süket volt. nem hallottam semmit csak sírást.
-Haló!-ismételtem meg.
-Carly segíts!-nyöszörögte valaki a vonal másik végén.
Egyből felismertem Amber hangját. Felálltam, hogy jobban oda tudjak figyelni rá.
-Amber! Amber merre vagy?
-A házatok és a város között félúton. Segíts kérlek!
-Maradj ott! Ne mozdulj, hallod? Egy perc és ott vagyok!
A telefont visszacsúsztattam a zsebembe és nem érdekelt az eső zuhogása sem, futva indultam el, hogy valahol a semmi közepén megkeressem Ambert. Úgy éreztem, hogy a tüdőm kiszakad, a szívem pedig kiugrik a helyéről. Az esőfüggönyön keresztül észrevettem egy foltot az utca szélén. Közelebb érve láttam, hogy Amber az. Háton feküdve zokogott. Letérdeltem mellé és kezem közé fogtam az arcát.
-Amber! Amber hallasz engem?-szólongattam.
A sírás határán álltam. Amber lassan nyitotta ki a szemét.
-Carly.....-zokogta.
-Nincs semmi baj! Itt vagyok!
-Menj el! Visszafognak jönni.-makogta.
-Kik?
Amber nem felelt, csak zokogott tovább. Nézegettem jobbra-balra, de az esőn keresztül nem láttam semmit.
-Nicsak, nicsak!-hallottam egy mély hangot a hátam mögül.
Felálltam és megfordultam. Két férfit láttam kijönni az erdőből. Ekkor esett le, hogy mit tettek Amber-rel. És ekkor esett le, hogy mit fognak tenni velem is. Elindultak felém, mire én egyre jobban hátráltam. Legszívesebben azt kívántam volna, hogy jöjjön egy hatalmas kamion és csapjon el, mint hogy ezt tegyék velem.
Mintha kiesett volna minden: nem tudtam, hogy honnan és hogyan került elém, de a saját testével védett meg a férfiaktól.
-Csukd be a szemed!-szólt rám.
Engedelmeskedtem és a kezemet a szemeim elé tettem. Csak hangokat hallottam, de tudtam kivenni, hogy mik lehetnek azok. Csak annyit éreztem, hogy hideg kezeivel elveszi a kezemet az arcom elől. Kinyitottam a szememet és az esőn keresztül néztem rá.
-Jól vagy Carly?-kérdezte.
-Ha nem jössz akkor most....-képtelen voltam befejezni a mondatot.
Átölelt a karjaival és a hajamat kezdte simogatni. A eső megállás nélkül szakadt. Biztonságban éreztem magam.
-Amber!-eszméltem fel.-Segítenünk kell Amber-nek.
Adrian bólintott és odasétált a közben elájult Amber-hez és felemelte a földről.
-Gyere! A közelben van a kocsim!
Elindultunk a kocsija felé, ami egy terepjáró volt. Betette Ambert a hátsó ülésre, majd beszálltunk a kocsiba. Nyugodtan vezetett én pedig csak bámultam kifelé. A forks-i kórházhoz érve leparkolt.
-Maradj itt légyszíves! majd én beviszem.
Nem feleltem semmit, csak bólintottam. Adrian kiszállt a kocsiból, majd kivette Ambert és bevitte. Csak vártam. Közbe megnéztem a telefonomat. Semmi. A családom ezekszerint tényleg elhagyott. Adrian nagyjából 10 perc múlva tért vissza.
-Hova fogsz vinni? Nem a Volturinál kellene lenned?
-Hagyj engem a Volturival. Nem érdekelnek.
-DE hova fogsz vinni?
-Alaszkába. A szüleid is ott vannak.
-Denaliban?-néztem rá.
-Igen.
Azzal beindította az autót és vezetni kezdett, mint egy idióta.
-Mégis mióta vannak ott? És nekem mi a francért nem lehetett szólni? Ráadásul Ambernek segítségre van szüksége!
-A kórházban ellátják. Már a hozzátartozóit is értesítették.
-Az előző kérdésemre nem válaszoltál.
-Nem tudom miért nem szóltak neked. Engem csak megkértek, hogy hozzalak el.
-Állj meg!
-Mi van?
-Állj meg! Ki akarok szállni!-erősködtem.
Adrian leállította a kocsit. Kiszálltam a zuhogó esőbe a sírástól folytogatva futni kezdtem. Nem jutottam messzire, ugyanis a hihetetlen sebességével utolért.
-Carly állj meg!-ragadta meg a csuklómat.
-UTÁLOK MINDENKIT! Utálom a szüleimet! Utálom!-sikítottam, miközben már a földön térdeltem.
Letérdelt elém, megfogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett. A keze akármilyen hideg is volt, most melegnek, szinte már perzselőnek éreztem. A homlokát az enyémhez tapasztotta. Hirtelen emlékek villantak be a gyerekkoromról. Anyát és apát láttam, ahogy a tornácról nézik hogyan futkosok a fák között, hogy szedek virágot a réten, hogy futkozok a hatalmas hóban. Emlékek hulláma öntött el. Csupa jó emlék. Hirtelen éreztem, hogy nyugodtabb leszek, ráadásul annyira, hogy a szemem előtt minden elsötétült.....