2. fejezet 3. rész

1995. február

/Esme szemszöge/

Forks-ban már vége kéne lennie a télnek, de a hó még jobban esik. A babám Carlisle szerint egészséges és nincs vele semmi baja, habár még így is alig látni, hogy terhes vagyok. A vámpírok nem érzékelik az évszakok változását, de azért akármilyen furcsa volt fáztam. Carlisle szigorú ágynyugalomra rendelt ugyan, de nem bírtam tovább. A szekrényben elővettem egy kötött kardigánt, amit csak összefogtam magamon, nem gomboltam be és lementem a nappaliba. Amikor leértem mindenki lepődötten nézett rám.
-Szívem, mit csinálsz?-termett mellettem Carlisle aggódva.
-Élem a társasági életem.-mondtam, majd megsimogattam az arcát.
-Mondtam, hogy ágyban kellene maradnod. Mi majd gondoskodunk mindenről. Feküdj vissza, légyszíves!-erősködött tovább.
-Mivel úgy sem alhatok, akkor meg nem tök mindegy hol vagyok? Inkább lefekszem akkor a kanapéra, de nem kuksolok a szobában.
-Jó, akkor maradj itt.-adta rá áldását, mire megcsókoltam.
-Nem lesz semmi baj.-mondtam gyöngéden.
Carlisle gyengéden átölelt.
-Milyen megható pillanat.-hallottunk egy ördögi hangot.
Aro volt az, a Volturival körítve. Rosalie, Emett, Jasper, Alice és Edward le voltak fogva, a segítségünkre sem siethettek, ha történne valami. Hirtelen Carlisle is elrángatták mellőlem. Olyan erősen fogták le, hogy semmit sem tehetett értem.
-Hagy őt békén!-ordította.
Nekidőltem a falnak. Nem tudtam, hogy mi fog történni.
-Drága Esme!-indult el felém Aro.-Régen láttalak.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, miközben, miközben álltam a pillantását.
-Kismadarak csiripelték, hogy egy ideje duplán vagy. Már, ha érted, hogy mire gondolok.-mondta, majd a hasamra tévedt a tekintete.
-Mit akarsz ezzel?-tudakoltam.
Aro nevetni kezdett.
-A gyermek minden bizonnyal halhatatlan. Ezért pusztulnotok kell.-mondta.
A hangjából kilehetett hallani, hogy semennyi együttérzés sem volt benne.
-Ha a családodnak nem is, neked biztosan.-mondta, majd megragadta a torkomat és egy kicsivel a föld fölé emelt.
Nem érzékeltem a külvilágot. A hallásom cserben hagyott, csak a látásomra hagyatkozhattam, de nagyon arra se. Láttam, hogy mindenki utat próbál törni, hogy valahogy segítsen, de Rosalie és Alice egy idő után feladták. Carlisle a megőrülés határán volt. Nagy meglepetésemre Aro nem ölt meg, hanem a fallal szemközti üvegajtónak dobott. Olyan nagy sebességgel csapódtam az üvegnek, hogy kitörött és én máris a házon kívül találtam magam a földön fetrengve. A hó hideg volt úgy, hogy hirtelen csapódtam bele. Sikolyokat hallottam csak. Hanyatt feküdtem és borzasztóan fájni kezdett a hasam, és kínomban felordítottam. Aro hirtelen előttem termett és győzelemittasan rám vigyorgott.
-Nagyon szívós a feleséged, Carlisle-mondta.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, miután sikerült összeszedtem valamennyi erőmet.
-A gyerekedet akarom megölni.
-A gyerekem nem halhatatlan.-nyögtem fel.
Aro meglepett arcot vágott. Mögötte sikerült kiszúrnom Carlisle aggódott pillantását. Aro megfogta a kezem, majd az emlékeim között kezdett keresgélni. Megtalálta azt, amire szüksége volt.  A novemberi jelenetet találta meg az emlékeim között. Azt, amikor visszaértünk Forks-ba és kiderült, hogy terhes vagyok. Azt is látta, amikor Carlisle a terhességem veszélyeit ecsetelte. Miután Aro megtudta azt, amire vágyott elengedte a kezem. A pillantása még mindig döbbent volt. Hátat fordított nekem, majd az embereit nézte.
-Mi történt?-kérdezte Caius, aki erősen szorította Carlisle egyik karját.
-Hazamegyünk.
Mindegyik gárdatag elengedte azt, akit épp lefogott, majd amilyen hirtelen jelentek meg, olyan hirtelen tűntek el. Akármerre is néztem, csak aggódó tekinteteket láttam. Amint egy kicsit is biztonságban éreztem magam sírni és ordítani kezdtem egyszerre. Carlisle és a többiek hirtelen termettek mellette.
-Nincs semmi baj! Itt vagyok!-fogta két a keze közé az arcomat a férjem.-Nincs semmi baj!
Ezzel az egyik kezét a hátam mögé tette, a másikat pedig a térdem alá és felkapott a földről. Rosalie kinyitotta neki az ajtót, ami egyenesen a nappaliba vitt minket. Óvatason tett le a kanapéra, miközben egész úton befelé a hasamra szorítottam a kezem. Miután letett, utána se akartam elengedni. Nagyon külös érzésem támadt, ugyanis hirtelen rázni kezdett a hideg.
-Rosalie, légyszíves hozz egy plédet.-mondta Carlisle Rosalie-nak, de a szemeit le nem vette rólam és végig a fejemet simogatta.
Rosalie rögtön ott termett a kedvenc sötétrózsaszín plédemmel. Carlisle betakart vele.
-Engedned kell, hogy megnézzem.-mondta, miközben még mindig a fejemet simogatta.
-Nem akarom.-mondtam és éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon.
-Meg kell néznem, Esme. Hidd el, hogy nincs más választásom.
A hangja együtt érző volt. Tudta, hogy nem akarom, de azt is tudta, hogy ha most nem nézi meg, talán elveszíthetem. Beletörődve ebbe némán bólintottam. Plédestül ismét a karjában találtam magam. Edward kinyitotta a vizsgáló ajtaját.

/Rosalie szemszöge/

A Volturi egy szempillantás alatt termett nálunk. Két idióta le is fogott, hogy még véletlenül se tudjon egyikünk sem segíteni Esme-nek. Amikor Aro a torkánál fogva ragadta meg Esme-t mindannyian igyekeztünk kiszabadulni, de én és Alice egy idő után feladtuk, mivel semmire sem mentünk. Mellettem Carlisle ordítva próbált utat törni nem több sikerrel. Eszembe jutott Esme kérése. Megkért, és én a szavamat adtam arra, hogy egyben tartom Carlisle-t, ha vele történne valami. Ahogy Aro Esme torkát szorongatta egy pillanatra felvillant benne, hogy mi lesz, ha most tényleg megöli. Aro végül nem ölte meg Esme-t, csak a fallal szembeni üvegajtónak hajította, ami kitört, ahogy Esme átzuhant rajta, és a hóra esett. Sikoltoztam és kapálóztam annyira, amennyire csak bírtam. Ha most Aro tényleg megöli Esme-t, akkor saját kezemmel tépem le a fejét. legalább, ha utána megölnek, akkor tiszta lelkiismerettel halok meg.  DE Esme kérésének eleget téve nem tehettem. Aro végül nem ölte meg. miután belelátott az elméjébe intett a gárdájának, akik elengedtek minket, majd eltűntek. Mindannyian a hóban fetrengő Esme-hez rohantunk. A hasát szorongatta. Carlisle igyekezett megnyugtatni, majd felemelte a hideg talajról és befelé igyekezett vele. Kinyitottam előtte az ajtót. Carlisle bevitte a nappaliba, majd lefektette a kanapéra.
-Rosalie, légyszíves hozz egy plédet.
Azonnal felrohantam Esméék szobájába, majd az ágyról elhoztam a kedvenc sötétrózsaszín plédjét és odavittem Carlisle-nak, aki Esme remegő testére helyezte. Esme még így is szorongatta a hasát. Emett megérezte, hogy nagyon aggódok Esméért, ezért védelmezően magához ölelt. Carlisle nagy nehezen rávette a feleségét, hogy a kisbabát hadd nézze meg. Esme beleegyezett, Carlisle pedig bevitte a vizsgálóba. Hosszú és nyugtalan órák teltek el, míg Carlisle végül sötétedés után kijött a vizsgálóból.
-Hogy van?-kérdezte Alice.
Furcsállom, hogy pont ő nem látta sem a Volturi érkezését, se azt, hogy mi lesz Esme állapotával.
-Nem láttad?-nézett rá csodálkozva Carlisle.
Alice csak a fejét rázta.
-A baba túlélte.-mondta Carlisle, mire láthatólag mindannyian megkönnyebbültünk.
-De?-kérdeztem, mivel az ilyen mondatokban mindig van egy "de".
-De Esme-nek valahogy eltörtek a bordái, ahogy a földre zuhant.
-Én azt hittem, hogy a vámpíroknak nem törnek el a csontjaik.-mondta Edward.
-Én is. De mivel a baba ember, ezért bizonyos emberi dolgok visszatértek a terhesség idejére Esme-be. Ezért van az, hogy fázott, miután behoztuk és ezért törtek el valószínüleg a bordái is. A sírás is ehhez köthető, ahogy az alvás is, ugyanis elaludt a vizsgálóasztalon.
-De ezek folyamatosan jönnek elő, ugye?-kérdeztem.
-Igen, és ahogy nézem a magzatra semmilyen káros hatással nincsenek.
-Akkor ezeket a magzat idézi elő?-kérdezte Alice.
-Igen. Mivel a magzat nem halhatatlan, ezért bizonyos emberi szükségletek megjelennek a terhesség ideje alatt. Ilyen a sírás, a fájdalom és az alvás vagy a hőmérséklet észlelése is.
-Ez egyszerre nagyszerű és hátborzongató.-mondta Jasper.
-Rosalie, Alice szeretném ha hoznátok le takarót és párnát. Nem akarom, hogy ha lenne valami Esme-vel ne tudjak azonnal segíteni. Sokkal biztonságosabb, ha a kanapéra fektetjük. Emett segítenél,-nézett Carlisle Emett-re, aki bólintott.
Alice-el az emeleten kutakodtunk párnák és takaró után. Amikor megtaláltuk őket és levittük őket a nappaliba Emett már ott állt karjában az alvó Esme-vel. Alice kényelmesen elrendezte a párnákat, Emett pedig lefektette Esme-t a kanapéra, én pedig betakargattam.
-Tudom, hogy ez most egyikőtöknek sem könnyű. Ha valamelyikőtök el akar menni akkor teljesen megértem.-mondta Carlisle.
-Idióta vagy!-mondtam.-Nem hagyjunk itt titeket ilyenkor. Látni lehet, hogy most minden segítségre szükségetek van. nem dísznek vagyunk itt mi sem, hanem azért, hogy összetartsunk jóban-rosszban, mint egy család.
-Ez így igaz.-mondta Alice, majd mindenki helyeselt.
-Köszönöm szépen!-mondta Carlisle, amjd mindannyian megöleltük egymást.
-Hahó, én is itt vagyok!-hallottuk meg a kissé kimerült Esme hangját.
Mindannyian fölé hajoltunk.
-Mennyit hallottál?-kérdezte Carlisle mosolyogva.
-Épp eleget, hogy tudjam, hogy engem kihagytatok a csoportos ölelésből.-vágott duzzogó arcot Esme, mire mindenki felnevetett.
-Soha semmiből nem hagyunk ki.-mondtam, majd felém nyújtotta az egyik kezét, mire megfogtam és megszorítottam.
Mindannyiunk biztatására Carlisle elment dolgozni, habár nem nagyon akart. Azzal a feltétellel ment el csak, ha nem vesszük le a szemünket Esme-ről. Felváltva ültünk mellette. Épp vele voltam, amikor hirtelen megszólalt.
-Köszönöm Rosalie!
-De mégis mit? -kérdeztem.-Nem csináltam semmit, csak a tévét nézem veled.
-Nem ezt. Mindent. Köszönöm, hogy vagy. nélküled nem lennénk sehol.
-Ezt nem igazán értem.
-De, szerintem pontosan érted. Mindig ott vagy, ha szükség van rád. Ha Aro megölt volna tudom, hogy valahogy visszatartottad volna Carlisle-t attól, hogy a vesztébe rohanjon.
-Inkább én öltem volna meg Aro-t, nem Carlisle.
Esme mosolygott.
-Komolyan mondom!-erősködtem.-Tiszta lelkiismerettel mentem volna a túlvilágra, mert tudom, hogy megbosszultam a halálodat.
-Emett nem bírta volna elviselni.
-Mert Carlisle a tiédet el tudta volna, igaz? -néztem rá kérdőn, mire bólintott.
-Nem, ő még annál inkább sem. Több, mint 100 évnyi házasság után is a tűzbe rohannánk a másikért.
-Észrevehető. Annyira védelmezően néz rád mindig. Mintha egyszerűen nem bírná elviselni, ha történne veled valami.
-Emett is ilyen, nem csak Carlisle.-mondta Esme mosolyogva.

/Esme szemszöge/

Carlisle egész nap legalább óránként hívogatott minket. Hol a mobilokat, hol a vezetékest csörgette. Emett már ott tartott, hogy kihajítja a telefonokat az ablakon, csak, hogy ne csörögjenek már. Tök mindegy, hogy ki vette fel a telefont-Rosalie, Emett, Jasper, Edward Alice vagy én- Carlisle első kérdése: Hogy van Esme? Persze mindannyian azt mondtuk, hogy jó vagyok, mert ez volt az igazság. Egész nap feküdtem és a tévét bámultam, csak akkor álltam fel, amikor kinyújtottam a lábam, habár Rosaliék nagyon azt sem engedték.
-Egyezzünk meg! Holnap nem megy dolgozni, mert én ezt még egyszer ki nem bírom.-csapta le Emett az egyik mobilt az asztalra.
-Megegyeztünk.-mondta Alice, miközben egy divatlapot lapozgatott.
-Benne vagyok.-mondtam, mire minden kíváncsi szem rám meredt.
-Hogy-hogy belemész?-nézett rám Edward kérdő tekintettel.
-Nem akarom egész nap a telefon csörgését hallgatni. Imádom a férjemet, de esküszöm megfolytom, ha hazaér.-válaszoltam, mire mindenki nevetni kezdett.
-Támogatom az ötletet.-mondta Emett.
Este azonban Carlisle kocsija járt a ház elé. Fél másodperc sem telt bele, ő már a nappaliban is termett.
-Hogy vagy szívem?-kérdezte, majd odajött hozzám és elém guggolt.
-Egy csomószor hívtál minket és még kérded?-kérdezte Jasper elképedve.
-Ennyire fárasztó voltam?-nézett körbe Carlisle, mire mindenki bólogatott.
-Sajnálom szívem, de Emett már ki akarta dobni a telefonokat az ablakon.-mondtam.
Igyekeztem együtt érző lenni, de annyira nevetségesnek találtam az egész szituációt, hogy elnevettem magam.
-Sajnálom.-simogatta a hajam.
-Semmi baj.-adtam neki egy puszit.-De úgyis tudod, hogy hívunk, ha van valami.
-Pontosan.-mondta Emett.-Ezért nem engedünk el holnap dolgozni.
-Hiszen tegnap este még ti magatok bizonygattátok, hogy el kell mennem.-nézett körbe a férjem hitetlenkedve.
-De akkor még nem láttuk előre, hogy ez lesz.-nézett Edward egy kissé bosszúsan Alice-re, aki csak mosolyogva húzogatta a vállát.
Miközben a többiek elmentek vadászni Carlisle otthon maradt velem és egy méterrel nem távolodott el mellőlem.
-Biztos, hogy jól vagy?-kérdeztem, mert már egy kicsit meguntam, hogy fel-le járkál.
-Remekül.-mondta és tovább járkált.
Meguntam. Kitakaróztam és felálltam a kanapéról.
-Mit csinálsz Esme?-nézett rám Carlisle, majd mellettem termett és óvatosan visszaültetett a kanapéra.
-A fontosabb kérdés az, hogy te mit csinálsz? Tegnap óta nem ismerek rád.
Nem szólt semmit, csak a tenyerébe temette az arcát. Ha nem lenne vámpír azt mondanám, hogy sír. A hátát simogattam, miközben óvatosan a vállára fektettem a fejem.
-Szeretlek.-hallottam halk hangját.
Felemeltem a fejem a válláról, ő pedig felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
-Azt hittem tegnap végleg elveszítelek. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Még mindig a sikoltásod jár a fejemben.-mondta.
Hozzábújtam. A karjával betakart, hogy ne fázzak és védelmezőn körém vonta a karját.
-Én is szeretlek.-mondtam, majd megcsókoltam.
Elvette a kezeit a hátamról, majd úgy csókolt, hogy közben végig a tenyerében fogta az arcomat. Átöleltem a nyakát.
-Megesküszöm neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ezt mindketten túléljek. Már mindketten fontosak vagytok nekem, és már egyikőtök nélkül se tudnám elképzelni az életemet.
Letörölt az arcomról egy előtörő könnycseppet, amit a meghatottság okozott.
-Veled fogom végigcsinálni az egészet.-mondta, miközben az arcomat simogatta.
-Mással végig sem csinálnám csak veled.-fogtam meg a kezét.
Nem szólt semmit, csak még közelebb húzott magához, és még erősebben csókolt.

2. fejezet 2. rész

/Carly szemszöge/

Az esküvői rémálmom az utóbbi időben egyre többet tért vissza, miközben aludtam. Apunak nem mondtam meg, de gondolom a bizonytalanságom valamilyen szinten rávezette. Mivel a házassági évforduló napja egyre közeledik a dalokat is gőzerővel tanulom. Annyit skáláztam már, hogy Rosalie szerint addigra el fog menni a hangom. nem tervezem, hogy addig berekedek. Az alaszkai rokonaink Tanja, Irina és Kate is hívtak, hogy mennyire öltözzenek ki. Mivel Alice nem volt a közelemben, amikor épp telefonáltam velük, csak annyit mondtam, hogy  nem kell estélyibe jönniük.
A házassági évfordulós bulit Alice szerencsére szombatra tette. Reggel a szobámban lévő tükör illegettem magam jobbra-balra, amikor a nővérem lépett be a szobámba.
-Szia Carly!-köszönt.
A hangjára hátat fordítottam a tükörképemnek és végignéztem rajta. Alice egy lila koktélruhát viselt, majdnem hasonlót, mint Edward és Bella esküvőjén. Egy hozzá illő magassarkú volt a lábán. Meseszép látványt nyújtott, de az összhatást elrontotta egy kissé a kezében lévő mappa.
-Szia!-mosolyogtam rá.-Anyuék nem kérdezték, hogy mi ez rajtad?
-De. Amúgy nem kérdeztek semmit.
Ez jellemző anyuékra. Kinézik Alice-ből az efféle dolgokat.
-Mi a baj?-kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mit keres Alice épp nálam.
-Ja igen.-nézett a mappájába, majd ismét rám.- A dekorációt délután hozzák és 5-kor kezdődik a buli. Addig el kéne terelni Carlisle és Esme figyelmét. Ugye képes leszel rá?
-Mi?-néztem tágra nyílt szemekkel.
-El kéne terelni a figyelmüket 5-ig. Úgy sincs semmi dolgod.
-Ezt, hogy érted? Azt hittem a beszéd....
-Carly, nem lesz beszéd. -közölte teljesen hétköznapi hangon.
-Mi?? Tessék???-ripakodtam rá.-Rámsóztad azt a hülyeséget és már ki is találtam, hogy mi legyen, erre az utolsó pillanatban szólsz, hogy mégsem lesz beszéd?-emeltem fel a hangom, mire Rosalie-t is idefújta a szél.
-Mit mondtál neki?-nézett mérgesen Alice-re.
-Azt, hogy nem beszéd.-mondta Alice.
-Te idióta! Miért az utolsó pillanatban kellett szólni? Carly azóta ezen dolgozik.-védett meg Rose.
-Hagyd csak.-mondta Rose-nak.-Ezt már megszokhattuk Alice-től.-majd Alice-re néztem.-Azért csak elterelem a figyelmüket. Legalább egyikünknek legyen jó napja, ha már nekem nem lehetett.
Ezzel kicsusszantam a nővéreim mellett a szobából és elindultam megkeresni anyuékat. Épp apu dolgozószobájában sakkoztak.
-Sziasztok!-köszöntem, amjd becsuktam magam mögött az ajtót.
-Szia kincsem!-köszönt mosolyogva anyu, majd leütötte apu egyik bástyáját.
-Mit szeretnél?-kérdezte apu.
-Ugye lesz az év végi bál...-kezdtem el az első ötletet, ami beugrott a fejembe.
-Azt hittem már szeptemberben kijelentetted, hogy nem mész.-nézett rám anyu mosolyogva.
-Attól még, hogy nincs párom elmehetek nem?
-De, elmehetsz. -mondta apu.-Csak azt nem értem, hogy ehhez mi miért kellünk.
-Eljötöök velem ruhát nézni?
-Mi?-néztek rám egyszerre.
-A szüleim vagytok és számít a véleményetek.
-Oké.-bólintott apu.-Holnap elmehetünk Port Angeles-be.
-Nem mehetnénk ma? Holnap tanulnom kell.
-Oké, akkor 10 perc és mehetünk.
-Köszönöm!-mondtam, majd megöleltem a szüleimet.
Apu tájékoztatta Alice-t és Rosalie-t, hogy Port Angelesbe megyünk. Alice pillantása felém egyszerre volt hálás, bocsánatért esedező és  kiváncsi. Hálás azért, mert elintéztem, hogy anyuék ne legyenek itthon, bocsánatért esedező, mert sajnálta az előtt történteket, és kiváncsi, mivel nem értette, hogy amiért ő eltörölte a beszédemet én miért segítek neki mégis. 11-kor indultunk el, és 5-kor kezdődik a buli. Az 6 óra. Nagyjából 1 óra az út Port Angeles-be és 1 vissza. Még így is maradt 4 órám. Hogy fogok lefoglalni 2 vámpírt 4 órán keresztül. Port Angeles-be érve bementünk egy márkás ruhaüzletbe, ahol az összes létező ruhát felpróbáltam. Még azt is, amik nem tetszettek és irtó rondák voltak, csak azért, hogy menjen az idő.
2 óra után a választásom egy fehér, pánt nélküli estélyi ruhára esett. Vettünk hozzá nyakláncot, cipőt és egy kis kézi táskát is. Ha mégse mennék el a bálba, akkor majd valamire felveszem. A bevásárlás után apu szó szerint már futólépésben sietett a kocsihoz.
-Hazamegyünk?-kérdeztem.
-Igen.-mondta apu.
-Miért?-tudakoltam, hogy húzzam az időt.
-Carly akár hiszed, akár nem elfáradtunk.-mondta anyu.
-De még nem mehetünk haza.
-Miért?-kérdezte apu.
-Mert ma még nem ettem semmit. Előbb nem ehetnénk valamit? Utána ígérem mehetünk haza.
-Üljetek be a kocsiba. Mindjárt visszajövök.- mondta apu, majd odaadta a kocsikulcsot anyunak és elviharzott.
Anyuval beértünk a kocsiba. Apu bő 10 perc múlva visszaért. A Burger King-be ment be nekem sajtburgert venni. A zacskót letette mellém a hátsó ülésre.
-Azt hittem nem ehetek a kocsiban.-néztem apura döbbenten.
-Igen, de most sietünk haza, szóval kivételt teszek. De akkor is örülnék, ha a zacskóba ketchupoznál.
Aztán elindultunk haza. Felhős volt az ég, pedig az és szerelmére május vége volt. Megettem a kajám, majd az ablaknak döntöttem a fejemet. A felhős idő és a rádióban szóló idióta szimfónikus zenekar annyira lelombozta a kedvem, hogy bealudtam.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem még mindig a kocsiban ültem. Anyu elől, csak apu hiányzott. A szimfónikus zenekart hála az égnek felváltotta valami modern pop zene.
-Szia álomszuszék!-mosolygott rám anyu a visszapillantó tükrön keresztül.
-Apu hol van?-tudakoltam.
-Baleset történt. Két autó megcsúszott a vizes úton. Apád mert a franc tudja miért elment hős dokit játszani. Addig nem mehetünk tovább, amíg a kocsik maradványait el nem takarítják az útból.
-Mennyi az idő?
-Most fél 5.-nézett anyu a kocsiban lévő kis órára.-Már felhívtam Alice-t, hogy mi történt. Azt mondta, hogy nyugodtan ráérünk.
-Értem.-bólintottam.
Apu negyed óra múlva tért vissza újra. Tájékoztatott minket az eseményekről. A darabokat ellapátolták az útból, így mehettünk tovább. Negyed 6-ra értünk vissza. A verandán és az erkélyeken égősorok voltak és kétoldalt csupa lampion.
-Mi ez?-kérdezte anyu, miután kiszálltunk a kocsiból.
-Jó kérdés.-mondta apu.
Rosalie jelent meg a tornácon egy gyönyörű kék ruhában.

A Rosalie-t alakító Nikki Reed, valójában ugye barna hajú, csak nem találtam olyan képet, amin Rose estélyiben, vagy hasonlóban lenne, ezért tettem be egy képet a színésznőről :)

-Mire készültök Rosalie?-kérdezte apu.
-Gyertek be! Mindenki rátok vár!-tessékelte be anyuékat a nővérem.
Egyesen a hátsó kertbe vezette őket, ahol már mindenki ott volt, és amint apuék is megjelentek tapsolni kezdtek.
-Boldog évfordulót!-rohant ki Alice a tömegből, majd megölelte anyuékat.
-Jesszusom!-lepődött meg anyu.-Ezt miattunk csináltátok?
-Egyszer ünnepli a vámpír a 150. házassági évfordulót, nem?-kérdezte Alice.
-Köszönjük szépen! Igazán nem kellett volna!-mondta apu.
-Rosalie te jössz!-mondta Alice.
Rose rám nézett.
-Sajnálom Carly! Nekem adta a beszédet. nem tehetek róla.
-Semmi baj! Menj csak!-unszoltam.
Nem mentem közelebb, hanem a szatyorban lévő ruhámmal nekidőltem az ajtófélfának és inkább távolról figyeltem az eseményeket. Rose felment a színpadra és beállt a mikrofon mögé, amit Luke szabadon hagyott neki. Elővett egy alaposan összehajtogatott fehér papírt. Kinyitotta és ránézett, aztán a tömegre, aztán rám, és újra a papírra.
-Sajnálom Alice, de képtelen vagyok rá! -Anyuékra nézett.-Úgy volt, hogy ma este nem én mondom a beszédet, hanem Carly.-Erre több kiváncsi vámpírszem emredt az ajtóban álló idiótára, azaz rám.- Nagyon készült arra, hogy ma este komolyan lenyűgözzön titeket, ezért sajnálom, de ma este nem én szólok ma hozzátok, hanem Carly.
Rosalie elhallgatott, majd mindenki rám nézett és arra várt, hogy mit reagálok. Ha a bálba nem is jutok el, úgy gondoltam, hogy felavatom a ruhát ma este. Üsse kő, úgyis csak egyszer élünk!
-Mivel Port Angeles-be töltöttem a napot, nem volt időm elkészülni. Szóval egy kis türelmet kérek!
Azzal beslisszoltam a házba és felrohantam a szobámba. Kutyafuttába kapcsoltam be a hajgöndörítőt, és dobáltam le a ruháimat.
-Kell segítség?-jelent meg Alice és Rosalie az ajtóban.
-Kéne.
Alice a szekrényben kezdett kutakodni, ugyanis, amikor vásárlókörutat szervezett nekem és Rose-nak akkor erre a partira vettünk ruhát.
-Hagyd csak. Ma este nem azt fogom felvenni.
-Akkor mit?-nézett rám Alice.
Elővettem a szatyorból a ruhát.
-Ezt.
-Ez fantasztikus! Végre hatással voltam rád!-vágott büszke képet Alice.
Rosalie csak a szemét forgatta. Alice megcsinálta a szolid sminkemet, amit külön kértem tőle, Rose pedig a hajammal babrált. Gyorsan felvettem a ruhát, a cipőt és a hozzá illő fehér nyakláncot.

-Carly biztos nem akarsz átöltözni? Egy rakat veled egykorú srác van lent. Ugye nem akarod vérivásra késztetni őket?-kérdezte Alice.
-Vagy ez, vagy az, amit te választottál.
-Inkább ez.-vágta rá Rosalie, Alice pedig belátta, hogy ez a helyes döntés.
Óvatosan lelépkedtem az emeltre, majd ki a hátsó kertbe. Amikor megjelentem a tornácon mindenki engem kezdett nézni. Ja, el is felejtettem, hogy anyu is átöltözött közbe, hogy az alkalomhoz illő ruha legyen rajta.

Miért épp engem bámul mindenki? Talán vissza kéne öltöznöm. Nem! Az előbb basztam el fél órát ezzel, ráadásul túl szeretnék esni az egész produkción, mielőtt még végképp lehányom magam.
Felmentem a színpadra, ahol Luke és Adam egyszerre mondták, hogy lélegzetelállóan nézek ki, ráadásul észre vettem, hogy egy barna hajú gyerek egész végig engem bámul az idióta szemével. Írta, beszédet, de nem hoztam le, mivel a sok gyakorlás közben megtanultam, ráadásul oylan rövid, hogy egy ovis is képes lenne elmondani. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem:
-A 150 egy nagyon különleges szám. Egy ember sem éri el a 150. életévét, ráadásul még a házassági évfordulóját sem. De más jellemző a szüleimre, Esme-re és Carlisle, akiket mind nagyon jól ismerünk. A házassági évfordulók alapja az, hogy mindkét fél rájön arra, hogy eltelt egy év és még mindig ugyanúgy szereti a másikat, mint akkor, amikor először találkoztak. A házasság pecsételi meg a szerelmet, az évforduló pedig még erősebbé teszi azt. Úgy érdemes felkelni reggel, és úgy érdemes ránézni a másikra minden egyes percben, hogy tudjuk, őt nekünk szánta a sors és örökre velünk marad. Tudjuk, hogy őt nekünk teremtette a Sors, nem gondolkodunk el azon, hogy miért épp a mi utunkba ejtette az Élet. Egyszerűen tudjuk azt, hogy amikor először meglátjuk, hogy őt hozzám rendelték és nem máshoz. Nem veheti el tőlem senki addig, amíg én úgy nem döntök, hogy el nem eresztem. -Eddig a tömegre néztem, most viszont teljesen a szüleimre szegeztem a tekintetemet.-Megéltetek együtt 150 évet. Ott voltatok egymás mellett bármi történt is. 17 éves fejjel is észrevettem, hogy különleges kapcsolat van köztetek, ami már 150 éve kialakult. Mindenki azt kívánja tőletek, hogy még jó sokáig maradjatok meg egymásnak. Lehet az 1000 év, vagy 2000, vagy 5000 vagy 1 millió. Nem számít. Csak az, hogy még jó sok éven keresztül így szeressétek egymást, vagy akár még tovább. Én nem kívánok mást, csak ezt.
Itt ért vége a mondandómnak. Ezzel Luke rákezdett a Thousand years című dalra.

Észrevettem Rosalie arcán, hogy megkönnyebült és rohadtul büszke rám. Gondolom azt hitte, hogy nem tudom tovább fokozni. De igen. Ezek szerint tudtam. Amikor végeztem anyuék rögtön feljöttem hozzá és megöleltek.
-Nagyon büszkék vagyunk rád kincsem!-mondta apu, majd adott egy puszit a fejem búbjára, mert gondolom anyu miatt, csak azt érte el.
Anyu ugyanis olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem megfulladok.
-Anyu...Én is szeretlek, de megfojtasz.
-Bocsáss meg kicsim!-engedett el.-Csak annyira büszkék vagyunk rád.
-Gyere szívem! Köszöntenünk kell a vendégeket.-rángatta apu.
Csak azt nem tudom, hogy mit csináltak itt addig, amíg én átöltöztem. Az oké, hogy anyu is ruhát cserélt, de apu mit csinált? Gondoltam, hogy körbesétálok és végignézem a dekorációt. Aki köszön, annak köszönök, de nagyon nem terveztem szóba elegyedni senkivel sem. Közbe persze egy cosmóan leállítottak gratulálni, de nem történt semmi különös. Csak sétálgattam, amíg egyszer csak oldalról belém nem jött valaki. A magassarkúban hamar elvesztettem az egyensúlyomat, de mielőtt a fehér ruhában a földre este volna, valaki két kézzel átkarolta a derekamat és megtartott. A hajam vége súrolta talán a földet. A srác-mert ugye srác volt- nagy szemekkel nézett le rám.
-Nézhetnél jobban is a lábad elé.-mosolygott.
Ez az az idióta barna hajú gyerek volt, aki nézett egész végig. Közelebbről végignézve eszembe ötölhetett volna, hogy most azonnal hozzá mennék, ha megkérne, de azért ezt az ábrándot elhessegettem.
-Köszi, hogy elkaptál.
-Reflex volt.-vonta meg a vállát, miközben még mindig tartott a karjaival.
-De azért újra a saját lábamon szeretnék állni.
-Ja, bocs.-mondta majd felemelt és már újra a talpamon álltam.
-Köszönöm még egyszer!-mondtam, majd indulni készültem, de megragadta a karom.
-Várj még! Hisz nem is ismerlek. Csak annyit tudok rólad, hogy nagyon jó szagod van.
-Kössz.
-Tudod, hogy nem így értettem. Én vámpír vagyok, te meg ember.
-Igen, tudom, hogy értetted. De akkor is örülnék, hogy ha nem lenne közöttünk semmi.
-Legalább a nevedet áruld el.
-Carly.
-Szóval Carlotta.
-Csak simán Carly. Senki nem hív Carlottának.
-Örültem Carly. A nevem Adrian, Ausztráliából jöttem a családommal.
-Ausztrália, mi? De az napos vidék, nem?
-De, az.
-Akkor miért éltek ott?
-Akkor átfogalmazom. perpillanat Ausztráliában élünk, de eredetileg Angliából származunk.
-Értem.-bólintottam.
A táncparkett felé néztem, ahol anyu és apu ölelkezve ringtak egy lassú zenére.
-Tetszett a beszéded.-mondta Adrian.
-Ezt most azért mondod, mert tényleg tetszett, vagy azért, mert akarsz tőlem valamit?
-Honnan veszed, hogy akarok tőled valamit?
-Vámpír létedre elég átlátható vagy.
-Jól van, igazad van. Táncolsz velem?
Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, és ugyan nem láttam az arcom, elég idiótán nézhettem Adrian-re, ugyanis röhögni kezdett.
-Mi a baj? Ennyire gáz vagyok?-kérdezte még mindig mosolyogva.
-Nem táncolok veled.-ráztam a fejem határozattan, mutatván, hogy az é érveimen ő már nem tud változtatni.
-Ugyan már, Carlotta!
-Mondtam már neked, hogy ne hívj így!
-Mondták már neked, hogy gyönyörű kék szemed van?
Mi a franc? Most a szemem a téma? Ez egy seggnyaló idióta. A legjobb lenne, ha most azonnal itt hagynám. Igen, ezt fogom csinálni!
-Mondták már neked, hogy idióta vagy? Isten veled!
Ezzel hátat fordítottam neki. magam is meglepődtem, amikor nem jött utánam. Az italos asztal felé mentem, ahol megint Adrian-be ütköztem. Ez lerázhatatlan! MI A FRANC VAN VELE???
-Leszállnál rólam?-ripakodtam rá, de olyan hangon, hogy azért ne vonjam fel magunkra a figyelmet.
-Leszállok rólad, ha táncolsz velem.
-Ha táncolok veled, befogod?
-Be én.
A karján nyújtotta, amit meg is fogtam, majd elindultunk a táncparkett felé, azonban Luke megállított.
-Szia Carly! Most jön a dal, amit énekelni akartál.
-Mi lenne, ha egy kicsit későbbre tennénk? Énekelheted a másikat. csak igértem egy táncot neki.-intettem a fejemmel Adrian felé.
-ja jó, oké. Akkor majd gyere.
-Mindenképp.
Azzal Luke visszavonult a színpadra és elkezdte énekelni a dalomat.

 Mi Adrian-nel pedig a táncparkettre vonultunk. A vállára tettem a kezem, ő pedig a derekamra az övét.
-Most boldog vagy?-kérdezte tőle.
-Igen.-vigyorgott, miközben a szemembe nézett.
-Ugye tudod, hogy el kell felejtened?-kérdeztem.
-Miért?-nézett rám értetlenül.
-Mivel mi sosem lehetünk egy pár. Maximum a képzeletedben. De lehet, hogy ott se.
-Most miért mondod ezt? tetszel nekem Carly!
-5 perces megismerkedésre építkezel?
-Nem építkezem 5 perces megismerkedésekre!
-5 perce ismertelek meg és bevallottad, hogy tetszem neked. Akkor te ezt minek nevezed?
-Csak előre tervezek.
-De akkor is 5 perce ismertelek meg.
-Nem tudhatod előre, hogy amikor vámpír leszel, akkor nem fogsz e belém szeretni.
-Nem fogok beléd szeretni!-tiltakoztam erősen.
-Honnan tudod?
-Egyszerűen tudom és kész. Nem fogok beléd szeretni, akkor sem, ha fejre állsz. Akkor sem, ha az erkély alatt szerenádozol. és akkor sem, ha bazi nagy csokor vörös rózsákat küldesz nekem.
-Akkor semmi esély rá, ugye?-nézett rám talán egy kissé csalódott ábrázattal.
-Nem. Sajnálom.
A dalnak hamarosan vége lett és Adriennel szétröppentünk. Mivel Luke nagyon szerette volna, ha a másik dalt is elénekelném, ezrét felmentem a színpadra és beálltam a mikrofon mögé. Erre szintén mindenki újra rám nézett.
-Anya, apa! ezt a dalt nektek szeretném küldeni! Sok boldogságot kívánok nektek és még egszer nagyon szeretlek titeket!
Ezzel elénekeltem abWhen you look me in the eyes című dalt.

A dal közben figyeltem anyuékat, akik felváltva mondogatták egymásnak a "szerelek" szót. Egymás után többször is. Nem figyeltek a körülöttük lévő tömegre, csak egymásra.
Hajnali 2-kor mentek el a vendégek. Az este során többször is szóba elegyedtem Adriannel. Táncoltunk is. Ezenkívül táncoltam apával egy csomószor, anyával mégtöbbször, ráadásul anya még hatvanmilliószor kiszorította belőlem az életet. Emett levideózta, hogyan énekelek. Alice Jasper-t állította be fényképésznek, aki mindenkit egyesével és csoportosan is lefényképezett, mivel állítólag Alice albumot akar csinálni anyuéknak. A végén Alice a családunkról is csinált egy csoportképet (mármint Bella, Edward, Renesmee, Rosalie, Emett, Jasper, Alice, apu, anyu és én), amit gondolom az album elejére helyez majd.
Amikor elhúztak a vendégek azonnal lekaptam a lábamról a masnival díszített magassarkút, mivel rohadtul fáj már benne a lábam. De nem csak én szabadultam meg a kényelmetlen cipőmtől, hanem anyu, Bella és Rosalie is mezítláb mászkált 2 után már a lakásban. Egyedül Alice maradt meg benne.
-Milyen nők vagytok ti? Egy éjszakát sem bírtok ki magassarkúban?-hitetlenkedett.
-Inkább azt csodálljuk, hogy te még bírod benne.-mondta Bella.
-Egy nő védjegye a cipője.-mondta Alice.
-Akkor én pasi leszek.-mondta Rosalie, mire mindannyian felnevettünk.
Hirtelen Edward jött be a nappaliba, karján az alvó Nessie-vel.
-Bella, mennünk kéne.
-Oké, persze.-bólintott Bella.
Edward kiment, majd Bella elbúcsúzott és követte a férjét a külön kis lakukhoz.
-Carly fekvés van! Hajnali fél 3.-mondta apu.
-Mi??? De én nem akarok még lefeküdni!-makacskodtam.
-Nem fogsz tudni felelni a suliba hétfő reggel, ha nem alszol.
-Aludtam a kocsiban.
-Igen, 2 órát.
-De akkor is ébren akarok maradni.
-Nem akarok kincsem, hanem szeretnék.-mondta anyu.
-Köszönjük nyelvtanárnő.-mondta apu egy ördögi mosoly kíséretében.
-150 éve kibírod velem. Inkább ne a nyelvhelyességeimbe szólj bele, hanem küld ágyba a lányodat.-mondta anyu, és láttam rajtam, hogy ha nem fordul el, akkor mindjárt elröhögi magát.
-Hívd Carlottának, Carlisle. Adrian Hathaway-nek bejött.-röhögött Emett.
-Kussolj!-mondtam, majd felkaptam a kanapéról egy díszpárnát és hozzávágtam.
-Tényleg! Mit beszélgettél te Adrian-nel?-váltott témát apu.
-Adrian egy seggnyaló barom. A tudtára adtam, hogy semmi sem lesz köztünk.
-Amúgy is a te rokonod, Carlisle.-mondta anyu.-Amúgy azt hallottam, hogy valami nagyon különleges adottsága van.
-Ez így igaz.-bólintott apu.-Meg tudja mutatni az embereknek a múltjukat, ráadásul eldöntheti, hogy a rossz vagy a jó dolgokat mutassa meg. Állítólag Aro nagyon a gárdájába akarja venni és közel is van hozzá. És nem a rokonom.
-Irina azt mondta, hogy már bevették. Csak a házassági évfordulótok ünneplésére jött el. Ezután már végleg ott hagyja a klánját és belép a gárdába.-mesélte Rosalie.
Szóval belém esett egy múltatmutogató idióta, aki már a Volturi szolgálatában áll. Ez az én szerencsém!
-Tényleg nem maradhatok fent?-kérdeztem újra aputól.
-Nagyon szeretnél?-kérdezte.
-Igen. Úgy is tudod, hogy ha elnyom az álom bevágom a szunyát.
-Rendben.-adta rá áldását.
-Ennyit arról, hogy ezentúl szigorú leszel hozzá.-mondta anyu, majd nem bírta tovább és végleg kitört belőle a röhögés.
Soha nem láttam még anyut ennyire nevetni. Annyira röhögött, hogy közbe a földre is leült, mert a lába nem tartotta meg. Apu csak nézte egy kissé értetlenül, majd csak mosolygott.
-Kihozod a sakkot?-nézett rám, majd bólintottam.
Bementem apu dolgozójába, ahonnan kihoztam a sakk készletet a nappaliba. Letettem a táblát kettőnk közé, majd sakkozni kezdtünk. Akármilyen furi is volt egész éjjel nem aludtam el, ráadásul a fehér ruhám nem szakadt el, hanem kibírta egész éjjel. A parti után, amúgy már senki nem öltözött vissza normális ruhába. Rosalie és Emett bekapcsoltak valami lassú szerelmes számot a hifin és arra táncoltak, mintha a partin nem azt csinálták volna. Rosalie mezítláb volt, a magassarkút sem hiányolta. Észre lehetett venni rajta, hogy az egész életét leélné mezítláb. Alice és Jasper pedig eltűntek. Gondolom az albumot szerkesztették. Anyu egy idő után leült mellém és figyelte mit csinálunk apuval. Egy rakat menetet lejátszottunk apuval, annyit, hogy már arra sem emlékeztünk ki nyert többet. Egy cseppet sem voltam álmos.Meghitt pillanat volt, olyan családias. Úgy éreztem, hogy minden tökéletes és semmi sem hiányzik az életemből.

2. fejezet 1. rész

Napjainkban

/Carly szemszöge/

Álmodtam. Aput láttam a szemeim előtt. Egy virágokkal díszített kapu előtt álltunk. A nap nem sütött, szinte már alkonyodott. A házunk mögötti erdőben álltunk. A szél fújt, egyfolytában valami fehér anyagot fújt az arcomba. A sokadik után meguntam. Érte nyúltam, hogy kihúzzam az arcomból, de aztán igazából is rájöttem mi történik itt. Végignéztem magamon. Egy pánt nélküli menyasszonyi ruhában álltam, apu pedig öltönyben. A szél a fejemen lévő fátylamat fújta az arcomba.
-Kész vagy? Már várnak minket.-nézett rám apu.
Feszültnek látszott, látni lehetett rajta, hogy nehezen fogja megtenni a következő lépéseket.
-Biztos, hogy jó ötlet ez?-kérdeztem.
Az esküvőmről álmodtam.
-Eleve a te döntésed volt. Most akarsz megfutamodni?-nézett rám lepetten.
Igaza volt. Ha már az esküvőmön voltam, a minimum az, hogy megnézem ki lesz a jövendőbelim. Legalább ha találkozok vele a való életben, akkor eldönthetem, hogy tényleg képes leszek jó döntést hozni.
-Kész vagyok. Mehetünk.
Apu bólintott. Belé karoltam, majd átléptünk a kapun....

Felébredtem.
-A francba. Legalább a férjemet megnézhettem volna.-szitkozódtam.
Amikor kinéztem a csupasz ablakomon rájöttem, hogy éjszaka van. Az ébresztőórám hajnali hármat mutatott. Tudtam magamról, hogy nem fogok tudni visszaaludni, így felkeltem és lementem a nappaliba. Pizsiben, mezítláb a legmenőbb. Apu ült a kanapén, az olvasó világított egyedül. Épp a világ legvastagabb könyvét lapozgatta.
-Többiek,-kérdeztem.
Apu egy kicsit megrezzent, de aztán mosolyogva rám nézett. Összecsukta a kilós könyvet és letette maga mellé.
-Azt hittem alszol.
-Én is.-mondtam, majd leültem mellé. - De aztán az esküvőmről álmodtam és utána felébredtem, és inkább nem aludtam vissza.
-Az esküvődről?-kérdezte kissé lepődötten.
-Igen.-bólintottam.
-És miről szólt?
-A házunk mögötti erdőben volt, úgy, ahogy Edwardéké is. Alkonyodott épp, már ment le a nap. Te is ott voltál. A szél lassan fújt és egyfolytában az arcomba fújta a fátylamat. Egy virágokkal díszített kapu előtt álltunk, ami csak arra várt, hogy átmenjünk rajta. Miután beadtam a derekam és épp átléptünk volna felébredtem.
-Ez furcsa. Másra nem emlékszel?
-Apu így is furi, hogy az esküvőmről álmodtam. Nem figyeltem nagyon a részletekre.
-Értem.-bólintott.
Láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan.
-Te álmodtál az esküvődről?
-Nem gondolod, hogy ezt anyádtól kéne megkérdezned?-nézett rám úgy, mint aki életébe nem látott még fehér embert.
-Tudod hol van, Csak mert én nem.
-Carly fiatal vagy még. Szerintem most még a sulival törődj és ne az esküvőddel, légy szíves. Még se Rosalie-t, se Alice-t nem volt szerencsém oltár elé vezetni, nemhogy téged. Ezzel nem akarom mondani, hogy nem akarom, hogy férjhez menj, vagy, hogy nem vezetnélek az oltárhoz, mert minden apa álma az, hogy egyszer férjhez adja a lányát. De örülnék annak, ha nem a jövő hónapban lenne az esküvőd. Miattam még 10 év múlva is férjhez mehetsz, mert nem számít. Csak az, hogy találj valakit, aki tényleg szeret, emrt ha nem, akkor kitekerem a nyakát.
A monológja egész jól sikerült. A végén azonban elnevettem magam, bármennyire is nem akartam. Apu sem bírta tovább és ő is elnevette magát. Odabújtam hozzá, ő pedig átkarolta a vállam.
-Szeretlek.-mondtam.
-Én is szeretlek.-mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
Csak ott ültünk a kanapén síri csendben. Hirtelen rám tört az álmosság és lehunytam a szemem, majd elaludtam.

Ismét álmodtam. Ezúttal nem volt se virágos kapu, se apu, se menyasszonyi ruha. A pizsimben mezítláb álltam az erdőben. Előttem zajlott valami ünnepség. Közelebb mentem, míg észre nem vettem anyut és aput, majd a családunk többi tagját. Távolabb észre vettem magamat is. Menyasszonyi ruhában voltam, a fejemen a fátylammal és épp egy barna hajú fickóval csókolóztam. Szóval ez a saját esküvőm, csak most külső szemlélő vagyok. Épp az esküvői tortát készültünk felvágni. A férjem a kezemet fogta, de hiába mentem közelebb az istenért sem láttam az arcát. Mivel hiába próbálkoztam nem láttam az arcát, magamra kezdtem fókuszálni.

Egy dolog tuti. Az, hogy boldog voltam. Olyan, amilyen talán eddig sosem. De most jöttem rá valamire. Nem kell nekem férj, vagy valami puccos esküvő ahhoz, hogy boldog legyek. Nekem ott van a családom.
-Komolyan gondolod ezt?-kérdezte egy hang.
Az irányába fordultam. Magamat vettem észre. Az ünnepség eltűnt, a szüleim eltűntek, a vendégek szintúgy, ahogy a dekoráció is. Nem maradt semmi, csak az erdő, és én. Ráadásul duplán. Menyasszonyi ruhában volt a másik énem, a fején a fátyollal. 
-Miről beszélsz?-kérdeztem saját magamtól.
De jó. Kezdek meghibbanni!
-Hallottam a gondolataidat. Azt mondtad, hogy nem kell neked férj ahhoz, hogy boldog légy.
-Mert nem is kell.
-Ugyan Carly! Ezt te sem gondolod komolyan.-indult el felém.
-Miért te boldog vagy? Puccos esküvőd van! Ilyenről én csak álmodhatok!
Hülye! Hülye! Hülye! Hiszen álmodok. Mi a francért égetem magam magam előtt? Elmosolyodott, majd hirtelen komor lett az ábrázata. Vagy az ábrázatom? A fene se érti ezt már! Ledobta/dobtam a fátylat és elindult felém, vagy én indultam el magam felé? Miközben közeledtem magam felé észrevettem a menyasszonyi énem hirtelen kivillantja a vámpírfogait. Ja, hogy neki már ilyene is van?!
-Menj innen!-ordítottam rá, és hátrálni kezdtem.
-Az idióta gondolataid miatt eltűnt az esküvőm a férjemmel együtt! Gondold vissza, különben esküszöm megöllek!-fenyegetőzött.
-Miért pont én? Ugyanazok vagyunk. Nem esett még le?
-Mert ez a te álmod te okos! 
-Akkor sem gondolom vissza!
-Ha te akarod.-vonta meg a vállát, majd a szemei vörösben kezdtek izzani. Düh áradt az egész testén keresztül. Ilyenkor teszi az éppelméjű azt, hogy fut. 
Mivel a házunk mögött álltam gondoltam, hogy elbújok a szobámba. Felszaladtam a verandán, be a házba. Közbe vámpírénem egyfolytában a nyomomban járt. A nappaliba beérve a családomat pillantottam meg. Olyan volt, mint egy rémálomban. Közben utolértem magam. (?). 
-Mit akarsz tenni? Hamarosan úgyis csak ábránd leszel.-mondta nekem a vérmenyasszony énem.
Egyre jobban hátráltam. Hirtelen egy erős szorítást éreztem. Emett-nek ütköztem, aki lefogott, amíg a halott énem megesz engem. Hiába kapálóztam Emett karjai erősen szorítottak. Hirtelen a halhatatlan énem odaért hozzám és gonosz tekintettel nézett rám. 
-Itt a vége Carly. Nincs menekvés!
Azzal a nyakamhoz hajolt....

-Fent vagyok!-ültem fel.
Körbenéztem. A kanapén voltam. Biztos elaludtam apu mellkasán. Apu hiányzott, csak egy pokróc volt rajtam. A hajam vizes volt az izzadságtól. Még sötét volt. Anyu jelent meg hirtelen valahonnan.
-Minden oké?-kérdezte, majd leült mellém és végigsimított a hajamon.
-Mondjuk azt, hogy egy ideig nem tervezem, hogy esküvőm lesz.
-Mi?-nézett rám hitetlenkedve.
-Hosszú.-mondtam, amjd hozzábújtam, ő pedig átölelt.

/Lucy szemszöge/

Reggel magamtól ébredtem fel. Örülök, hogy kibékültünk Carly-val. Apa tudott az előző kis incidensről közöttünk, mivel Sam elmondta neki. Apu akkor megmondta, hogy nem akarja, hogy bajom legyen, ezért eltilt Carly-tól. Seth megígérte ugyan, hogy nem mondja el senkinek, de biztos voltam benne, hogy ha a helyzet úgy hozza el fogja mondani. Gyorsan felöltöztem. Kint a konyhába nem volt senki. Se apu, se Jacob. Reggelizni készültem, amikor megcsörrent a telefonom.
-Haló!-szóltam bele.
-Szia Luc! Itt Rebecca!-hallottam meg a nővérem hangját.
-Rebecca! De jó, hogy te vagy! Mi újság?-kérdeztem.
-Minden oké! Beszéltem Rachel-lel és megbeszéltük, hogy majd hazamegyünk egy kicsit a nyári szünetben. Mit szólsz hozzá?
-Becca, ez fantasztikus!-lepődtem meg, mivel a meglepődöttségtől nem is tudtam, hogy mit mondjak.
-Ugye? Apa és Jacob ott vannak?-érdeklődött.
-Nem, nincsenek. Nem rég ébredtem fel, és akkor már nem voltak itthon.
-Értem. És mi van veled?
Egy csomót beszélgettem a nővéremmel, mivel nem gyakran találkozunk. Rachel és Rebecca ikrek. Az érettségi után az egyikőjük diplomát kapott és tanulni ment, a másik pedig megházasodott és elköltöztek. Bizony New York és Los Angeles nincs olyan közel. Nagyon örültem, hogy épp Rebecca hívott fel, mivel Rachel egy kicsit talán mogorvább. Rebecca mindig is könnyen megtalálta a közös hangot az emberekkel, Rachel már kevésbé. Miután két óra múlva letettem a telefont, a reggeli már nem is járt a fejemben. Fel kellett hívnom Carly-t, de mivel nem tudtam a számát, ezért gyorsan megkerestem a Facebook-on és ráírtam. Épp fent volt, így azonnal beszélgetésbe elegyedtünk.

Lucy üzenete: Szia Carly! :) Képzeld most beszéltem az egyik nővéremmel. Jönnek haza a nyári szünetre! :))
Carly üzenete: Szia Lucy! :) Ez fantasztikus :))
Lucy üzenete: Igen, szerintem is :D Mizu arra? :)
Carly üzenete: Nem sok :) Épp a rémálomesküvőmről álmodtam :D
Lucy üzenete: Mi?? :OO Rémálomesküvő? :D Azt meg hogy? :D
Carly üzenete: Hosszú sztori ....
Lucy üzenete: Am tudunk majd talizni néha a nyári szünetben? :)
Carly üzenete: Nem tudom :( Attól függ, mikor leszünk itthon és mikor nem ... De igyekszem úgy időzíteni, hogy néha tudjunk talizni :)
Lucy üzenete: Oks :))
Carly üzenete: :)) Bocs, de most mennem kell, mert Alice bevásárlókörutat szervezett, és nekem is mennem kell :( UTÁLOK VÁSÁROLNI!!! :S
Lucy üzenete: Én se szeretek nagyon ;) Sok sikert! :)) :*
Carly üzenete: Kösz :) azt hiszem, h kell :DD Szia :*

Ezzel kilépett. Remélem tudok majd Carly-val talizni egyszer-kétszer a nyári szünetben. Azt értem, hogy miért mondta. Mivel a vámpírok nem bírják a napot és ragyognak is akkor, ezért a nyáron nem biztos, hogy Carly családja kibírja egész nyáron Fork-ban. Biztos esősebb helyet keresnek majd. Azért remélem nem maradnak sokáig. Közben apu és Jake is hazaért. Elújságoltam nekik, hogy Rachel és Rebecca hazajönnek a nyári szünetben. Ők is annyira belelkesültek, mint én. Ráadásul Jake el is rohant, hogy elújságolja a hírt a farkashaverjainak. Tipikus pasik...

1. fejezet 10. rész /Fejezetzáró/

1994. november 25.


/Esme szemszöge/

Visszatértünk Forks-ba. Újra. Egy ideje mindig ezt csináljuk.Jövünk és megyünk, jövünk és megyünk.  Mostantól már komolyan szeretném, ha lenne egy biztos pont az életemben, a férjemen és a gyerekeken kívül.  Forks-ot tekintem az otthonomnak, és szeretném, ha most már nem mennénk sehova sem.

-Újra itt. Mit szólsz?-kérdezte Carlise, miközben a csomagokat szedegette ki a kocsiból.

-Örülök, hogy visszajöttünk. De most szeretném, ha még egy jó ideig itt maradnánk.

-Nyugodj meg! Egy jó ideig itt fogunk maradni.

-Ebben te biztos vagy, vagy csak engem akarsz megnyugtatni?

-Is.

Rosalie és Emett vadászni mentek, Edward, Jasper és Alice pedig majd később jönnek, mert valamit állítólag el kell intézniük. Tehát ketten maradtunk.

-És mit akarsz csinálni?-kérdezte Carlisle.

-Nem tudom. -vontam meg a vállam.

-Eddig valahogy mindig tudtad.-ölelte át a derekamat.

-Most viszont nem.-néztem a szemébe.

5 perc után azonban valahogy feltaláltuk magunkat. Újra körbejártuk a házat, megnéztük, hogy semmit sem vittek el. Makulátlan volt és érintetlen. Pont olyan, mint amikor itt hagytuk. Semmit sem változott. Annyit kivéve, hogy üresen állt és nem volt benne élet.

-Esme! Idejönnél egy kicsit?-hallottam a férjem hangját lentről.

Lementem a nappaliba.

-Történt valami?-kérdeztem kissé aggódva.

-Be kellene mennem a kórházba.

-De csak most értünk haza.

-Sietek vissza ígérem!-mondta, majd megcsókolt és elment.

Na, most mit csináljak? Senki nem volt itthon. Elkezdtem tv-t nézni, de mivel semmi sem volt benne kikapcsoltam. Ha ember lennék, most legszívesebben aludnék. Felálltam, de hirtelen remegni kezdett a lábam, így visszaestem a kanapéra. A kezem a lábamhoz hasonlóan remegett. Mi történik velem? Rosalie és Emett hangját véltem felfedezni. Bejöttek a nappaliba.

-Carlise?-kérdezte Rose.

-Nem tudom, de légyszíves segítsetek!

-Mi történt?-jöttek oda mellém.

-Nem tudom. Fel akartam állni, erre remegni kezdtem.

-Felhívom Carlise-t!-mondta Emett.

-Ne!-tiltakoztam.

-Miért? Segítségre van szükséged Esme.-mondta Rosalie.

-Carlisle azt mondta siet haza. Lehet, hogy elmúlik.

-Vagy nem.-mondta Emett. Hirtelen úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna hasamba. A hasamra tettem a kezem és felordítottam.

-Oké. Telefonálok!-mondta Rose.

-Majd én. Te maradj mellette.-mondta Emett.

Kiment a nappaliból, majd fél perc múlva visszajött.

-Telefonáltam Calise-nak. Azt mondta, hogy siet, amilyen gyorsan csak tud.

-Mi történt veled?-kérdezte Rose, miközben a hátamat simogatta.

-Nem tudom, de olyan, mintha kést szúrnának a hasamba.-mondta, majd egy újabb szúrás után újra felkiáltottam.

Folytak a könnyeim, ami nem tudtam, hogy egyáltalán lehetséges-e. Minden szúrás egyre elviselhetelenebb volt. Hirtelen Carlise jött be a házba.

-Esme!-térdelt elém és a két keze közé fogta az arcomat.-Itt avgyok! Nincs semmi baj!

-Csinálj vele valamit! -szólt rá Rosalie.

-Rendben! Emett segíts!

/Rosalie szemszöge/

Borzalmas volt látni ilyen állapotban Esme-t. Az még borzalmasabb volt, hogy nem tudtam érte tenni semmit. Carlise megérkezése után Emett-tel bevitték a vizsgálóba. Emett kijött, Carlise pedig becsukta az ajtót. Jó ideig bent voltak. Nem hallottunk semmi beszédet, pedig haláli csendben voltunk Emett-el.

Carlise kijött a vizsgálóból.

-Mi van vele?-kérdeztem.

-Mit láttatok pontosan?

-Amikor beléptünk a nappaliba már a kanapén ült. Mondta, hogy remegett a lába és a keze. Nem tudott felállni. Aztán pedig szúrást érzett a hasában.-magyarázta Emett, mivel képtelen voltam megszólalni.

-Alice-ék?-kérdezte.

-Még nem jöttek meg.-mondtam.

-Várjátok meg, amíg megjönnek és légyszíves gyertek be.-mondta, majd visszament.

Alice-ék jó 20 perc múlva toppantak be. Emett-el agyonhívogattuk őket, de senki sem vette fel a telefont.

-Mi történt?-kérdezte Jasper.

Látta rajtunk, hogy aggódottak vagyunk.

-Esme-vel történt valami. Carlise megvizsgálta, de nem mondta el, hogy mi baja. Azt mondta várjunk meg titeket és menjünk be.

-Oké.-mondta Alice.

-Bementünk a vizsgálóba. Esme a vizsgálóasztalon feküdt, Carlisle pedig mellette állt és fogta a kezét. Odabújtam Emett-hez, mert nem tudtam mit akar mondani Carlisle.

-Miről van szó? Hallottuk, hogy baj van.-kérdezte Edward.

-Először is azt szeretném, ha megértőek és nyitottak lennétek.-mondta Carlise.

-Nyitottak vagyunk, csak mondjátok már!-mondtam, mert már egyszerűen nem tudtam tovább várni.

-Először is nem sodor bajba senkit ez a dolog. A helyzet az, hogy Esme terhes.

-Mi van?-kérdeztük egyszerre.

-De ez miért nem sodor bajba minket?-kérdezte Emett.

-Mivel többször is szemügyre vettem a magzatot, és észrevehető rajta, hogy nem vámpír, még csak nem is félvér.

-Szóval ember?-kérdezte Edward, mire Esme bólintott.

-Gyereketek lesz?-kérdeztem.

-Attól tartok igen.-mondta Carlisle.

-Mekkora?-kérdezte Alice.

-A helyzet az,hogy magam sem tudom. 8 hetesnek kéne lennie, de alig látszik 4 hetesnek is. Nagyon lassan fejlődik.

-De nem lesz semmi baja ugye?-kérdeztem.

-Nem tudom Rosalie. Elméletileg ez nem is lehetséges. Nem tudom, hogy megmarad-e, de mindenre fel kell készülnünk.

-Értem-bólintottam.

Emett észre vehette rajtam, hogy zaklatott vagyok, mert adott egy puszit a fejem búbjára és még közelebb húzott magához.

-Jasper gyere! Vásárolni megyünk!-mondta Alice lelkendezve.

-Mit akarsz te venni?-kérdezte tőle Edward.

-Babaruhát.-mondta Alice.

-Ez még egy kicsit korai lenne.-mondta Esme.-Azt se tudjuk, hogy egyáltalán megmarad-e, és ha megmarad, akkor meddig marad életben. Várj egy kicsit, amíg biztosabb nem lesz.

-Igaza van, Alice. Ez még tényleg korai.-csatlakoztam.-Ráadásul fel se kéne zaklatni ezzel Esme-t, mert nem lehet előre megmondani, hogy az milyen hatással van a babára.

-A jövőbe látok, nem rémlik?-vágott vissza Alice.

Úgy éreztem, hogy mindjárt nekirontok. Edward jelzett róla Emett-nek, aki kicipelt a vizsgálóból. Jasper Alice-t hozta ki. A nappaliban aztán újra nekiestünk egy másnak, persze csak szavakkal.

-Kétségbe vonod az adottságomat, Rosalie?-kérdezte dühösen Alice.

-Nem, ezt egy szóval sem mondtam! Nem kéne így belelkesülnöd, mivel az se biztos, hogy megmarad. Ne tervezgess előre, mert őszintén már a látomásaiddal kapcsolatban is kezdenek kétségeim lenni.

-Én optimista vagyok! Tudom, hogy életben fog maradni!

-Igen, egyenlőre! Ilyenkor aggódni kéne Esme és a baba egészségéért és nem babaruhákról fantáziálni!

-Rose-nak igaza van, kicsim. Amint eljön az idő veszünk ruhát, de addig nem kéne.-fogta meg jasper gyengéden Alice vállát.

-Jó.-törődött bele nagy nehezen Alice, majd kiviharzott, Jasper pedig szó nélkül utánament.

-Mit rontok el?-néztem Emettre, mintha tőle megtudnám a választ.

-Semmit. Miből gondolod?

-Mintha mindent elrontanék. Ha mondok vagy teszek valamit, annak tuti balszerencse lesz a vége.

Emett közelebb lépett hozzám és átfogta a derekamat.

-Emlékszel az első találkozásunkra?-kérdezte, mire bólintottam.-Azt is balszerencsének tartod?

-Nem.

-Helyes.-mondta, majd gyengéden megcsókolt.-Felnőtt fejjel gondolkodsz és ezt mindenki tudja.

-Köszönöm.-mondtam, majd átöleltem.

-Rosalie.-Calisle hanga volt.

Szétváltunk Emettel és mindketten ránéztünk.

-Baj van?-kérdeztem.

-Nem.-rázta meg a fejét.-Esme beszélni szeretne veled.

-Oké. Megyek.-bólintottam, majd beléptem a vizsgálóba.

/Esme szemszöge/

A vizsgálóasztalon feküdve figyeltem Carliste-t, ahogy irogat, gépel és több monitort figyel egyszerre. Nem tudtam mi történt velem, de van egy olyan érzésem, hogy ő igen. Megállt, abbahagyta, amit csinált és leült mellém.

-Mennyire gáz a helyzet?-kérdeztem.

-Gáz? Ez honnan jött?-kérdezte mosolyogva.

-Úgy is tudod, hogy mire célzok.

-Kerteljek?-nézett rám, mire megráztam a fejem.-Terhes vagy.-mondta, majd a kezébe temette az arcát.

Nem sírt, de éreztem, hogy nagyon meglepte a dolog. Hát akkor én mit mondjak? Nem voltam meglepett, hanem boldog és elégedett egyszerre.

-És ez miért baj?-kérdeztem.

Carlisle rám pillantott.

-A magzatnak elméletileg 8 hetesnek kéne lennie, de 4 hetesnél nem látom többnek. Nem tudom, hogy mennyi ideig fog tartani a terhességed. Lehet, hogy tovább, mint 9 hónap. És az is lehet, hogy túl sem éled, vagy ő túléli-e. Az övére nem annyira kedvezőek az esélyek. Nem tudok vele már mit kezdeni. Ki kell hordanod addig, ameddig tudod.

-És nem tudsz mit tenni?-kérdeztem, mire megrázta a fejét.-Figyelj, nem tudom mi lesz ebből. Kitartok, addig ameddig lehet és ha Isten is úgy akarja, akkor elviszi valamelyikünket. Ha pedig nem, akkor örülni fogunk neki. Engem az sem érdekel, ha beteg lesz vagy akármilyen vizsgálatokat kell végezned rajta, de nem vetetem el. Erre ne is kérj, mert nem fogom.

-Úgy érzem, hogy ezzel eltökélted magad. Vissza se tudnálak tartani. Legyen, ahogy akarod.-mondta, majd odahajolt hozzám és megcsókolt.

Bejöttek a többiek és elmondtuk nekik is, habár Rosalie és Alice között akadt egy kis félreértés. Még kint is tépték egymás haját. Amikor elhalkultak odafordultam Carlisle-hoz.

-Behívnád Rose-t? Beszélni szeretnék vele.

-Persze.-mondta, amjd kiment.

Fél perc múlva Rosalie lépett be.

-Hallottam, hogy beszélni szeretnél velem.

-Igen. Gyere ide.

Szóltam, majd óvatosan felültem és lelógattam a lábaimat az asztalról. Rosalie felült mellém.

-Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem. Nem akartam, de Alice egyszerűen kihozott a sodromból.-sajnálkozott Rosalie.

-Nem haragszom. -mosolyogtam rá.- Értékelem, hogy ilyen helyzetben is képes vagy felnőtt fejjel gondolkodni.

-Köszönöm. Hogy érezd magad?

-Jól.

-De lehet, hogy egyikőtök meg fog halni.

-Rose ez nem erről szól. Illetve nekem nem. Soha nem gondoltam rá, hogy lehet gyerekem. Bármi is lesz vége, büszkén elmondhatom azt, hogy minden pillanatát élveztem az egésznek. Semmit nem fogok megbánni.

-És ha a Volturi megtudja?

-Carlisle is megmondta, hogy nem halhatatlan és nem is félvér. Amúgy meg most a Volturi érdekel a legkevésbé.

-Akkor ezzel ketten vagyunk.-mondta, majd mindketten elvettük magunkat.

-Olyan vagy, mintha a lányom lennél Rosalie. Nagyon szeretlek, és szeretnélek megkérni valamire.

-Mire?-nézett rám értetlenkedve.

-Ha esetleg nem élném túl, szeretném, ha egybetartanád valahogy Carlisle-t és vigyáznál a kicsire. Nálad érzem azt, hogy a legnagyobb biztonságban lenne.

-Rendben. De ha mindketten túlélitek, akkor is vigyázni szeretnék rá.

-Mindenképp.

Megöleltük egymást. Rosalie az egyetlen a gyerekek közül, aki tényleg felnőtten tud gondolkodni, ha a szükség úgy hozza. Tudom, hogy egybe fogja tartani a családot, ha én nem lennék. 

-Akkor kérhetnék én is valamit?-kérdezte.

-Persze.

-Ígérd meg, hogy ha fiú lesz én adhatom a nevét.

Egy kicsit meglepett a kérdés, de a lányomként szerettem Rosalie-t, ezért eleget tettem a kérésének.

-Rendben.

Nem láttam előre, hogy mi fog kisülni ebből a dologból, de reménykedtem. Szeretném, ha a kislányom vagy kisfiam egészségesen jönne a világra. Most nem is vágytam többre.

1. fejezet 9. rész

/Lucy szemszöge/

Nem kellett suliba mennem másnap, ezért Steh-tel az egész napot együtt töltöttük. Voltunk moziba, sétáltunk az erdőben, és a többi dolgot, amit a szerelmesek szoktak. A városba is bementünk, mivel Jake motorjába kellett venni valami idióta alkatrészt. Az utcán sétáltunk Steh-tel, amikor észrevettem Carly-t a másik oldalon. Sietett valahova, még a kezében lévő papírokat is elejtette. Miközben felszedegette őket valamiért átnézett arra az oldalra, ahol mi álltunk. Egyenesen a szemembe nézett. Gyorsan felkapkodta a lapokat és se szó, se beszéd elviharzott.
-Ez meg mi volt?-kérdezte Seth.
-Nem tudom.-vontam meg a vállam.
Holott volt valamilyen sejtésem róla. Csúnyán beszéltem Carly-val két nappal ezelőtt, és úgy láttam nagyon megbántotta. Hiszen a családja csupa vérszívóból áll. Biztos csak társaságra vágyott. Egy emberre, aki olyan, mint ő, és aki mellett nem érezheti magát kívülállónak.
-Bocsánatot kell kérnem!-ötlött belém.
Carly után rohantam, utánam pedig Seth. Amikor beértem megfogtam a vállát, amitől megfordult. A pillantása egyszerre volt ijedt és kiváncsi.
-Te mit akarsz?-kérdezte.
-Bocsánatot kell kérnem!-kezdtem el.-Ne haragudj, hogy úgy kellett beszélnem veled. Megértem a helyzetedet.
-Értem.bólintott.
-Ez nem volt valami meggyőző.-mondta Seth, mire oldalba böktem.-Bocs.
-Tényleg sajnálom Carly!-mondtam újra.
-Megértelek Lucy, és meg is bocsátok. De nem hiszem, hogy sok esély lenne a barátságunkra. A családjaink miatt. Hiszen előbb-utóbb mindketten átváltozunk. Én vámpírrá, te pedig farkassá. És ezen sajnos egyikünk sem tud változtatni.
-De én bevésődtem Seth-nek. Esély sem lenne rá, hogy valaha is farkas legyek.-mondtam.
-Igen, ez igaz. De én egy éven belül vámpír leszek. Erre vágyok már születésem óta. Ha pedig átváltozom nem hiszem, hogy sokáig megmaradna a barátságunk a rivalizálás miatt. Ez az élet rendje, ezt kell elfogadnunk. Tényleg sajnálom.
-Carly te vagy az egyetlen, akivel ilyen normálisan, kötöttségek nélkül tudok beszélgetni. Nem mondok le rólad!
-Köszönöm Lucy!-mondta.
Hirtelen megöleltük egymást és nevettünk. KIbékültünk, de még nem tudtuk, sőt még csak nem is sejtettük, hogy mekkora lavinát indítottunk el.
-De a farkasod nem árulja el senkinek sem, ugye?-kérdezte, miközben Seth-re nézett.
-Ne aggódj! Hallgatni fog, mint a sír.-nyugtattam meg.
-Oké. Bocsi, de most mennem kell, mert a szüleim házassági évfordulójára még el kell intéznem valamit.
-Jó. Akkor majd még beszélünk.
-Mindenképp. Sziasztok!
-Szia!-köszönt, majd mosolygott és sietett is tovább.
Seth-tel hazasétáltunk. Útközben még vagy húszszor megígértettem vele, hogy nem mond semmit sem, hogy Carly-val továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

/Carly szemszöge/

Otthon támadt egy fantasztikus ötletem. A beszédemen dolgoztam, miközben Edward zongorázott, Nessie és Bella pedig figyelték.
-Feladom!-dőltem végig a kanapén.-Ez lehetetlen.
-Ennyire gáz a helyzet?-kérdezte az épp akkor belépő Emett.
-Meddig jutottál?-kérdezte Bella.
-"Kedves..."
-Ennyi?-kérdezte Edward, és abbahagyta a zongorázást.
-Csak eddig jutottam jó? Tudod te milyen nehéz ez? Ez nem olyan, hogy az iskolai ünnepségen makogsz valamit. Ez olyan, hogy egy rakat vámpír előtt mondasz valamit és ha elhibázod felfalnak.
-Nagyjából ilyen.-röhögött Emett.
-Idióta!-álltam fel a kanapéról.
Nem elég, hogy így is arra kell várnom, hogy bármikor kiszívják a véremet, most még inkább félek. Felmentem a lépcsőn. A falakat a családunk fényképei díszítették. Anyué és apué is ott volt:

150 év. Szép, kerek szám. Apu egy csomó ideig várt arra, hogy végre rátaláljon anyura. És most itt vannak. 150 év házasság után is boldogok. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy még több 1000 évig együtt is maradnak. EZ AZ!!! Zseni vagyok!!! A telefonom után matattam és Alice számát kerestem.
-Szai Carly!-szólt bele.
-Szia Alice! Szükségem van a segítségedre.
-Miben is?
-A zenekar vámpírokból áll ugye?
-Igen. Carlisle nagyon kedves barátai.
-Szükségem van a címükre. Támadt egy ötletem.
-Oké.
Alice megadta a címet. Az ötlet megvolt, már csak a megvalósítása kellett. Edwardék szabadon hagyták a zongorát.  Anyu még kiskoromban megtanított zongorázni, de mostanában valahogy nem sikerült a zongora elé ülnöm. Ahogy újra a zongora előtt ültem feltámadtak bennem a régi emlékek. Azok az esték, amikor nem tudtam aludni és anyu mindig velem addig, amíg el nem aludtam. Mivel a vámpírok nem alszanak apu kitaltálta egyik éjjel, hogy anyu tanítson meg  zongorázni. Anyu pedig megtanított. Türelmes volt, pedig nagyon nehezen jegyeztem meg a hangok helyét. Leütöttem pár akkordot a zongorát, és abban a pillanatban minden rögtön beugrott. Dalt fogok énekelni. Mondhatni az egy fokkal jobb, mint a beszéd és nagyjából még hangom is van. Mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a szöveg. Tudtam, hogy melyik hang és melyik szó mi után fog következni. Mikor elkészültem a művemmel összekapkodtam a kottapapírokat és indultam be a városba. Az Alice által kapott cím felé annyira siettem, hogy még a papírokat is leejtettem a földre. Miközben szedegettem össze őket észrevettem Lucy-t és a farkasát a túloldalon. Igyekeztem tudomást sem venni róluk, de utána már annyira gyorsan történtek az események, hogy visszaemlékezni sem tudnék rájuk. A lényeg, hogy Lucy-val kibékültünk. Elérkeztem a címre. Egy hangszerbolt volt. Amikor beléptem csörömpölni kezdett az ajtó fölötti csengő. Luke volt a vezetője. Luke régóta ismerte apát, de nem hittem volna, hogy Alice őt szerzi zenekarnak.
-Szia Carly! Mizu?
-Szia Luke! Alice szerint te segíthetsz nekem.
-Mi ügyben?
-Kitaláltam valamit anyuék házassági évfordulójára, de kéne a segítséged a megvalósítására.
-Na muti!
Odaadtam neki a szöveget. Az egyik társával, Adam-mel nézték meg.
-Jóféle! Te írtad?-kérdezte Adam.
-Igen.
Remek.
-Ez egy jó szöveg Carly, de egy daltól nem hiszem, hogy le lesznek nyűgözve.-mondta Luke.
-Vagy az ének vagy a beszéd. Inkább énekelek a fahangomon, de beszélni nem fogok.
-És ezzel mi van?-nyújtott felém Adam egy másik szöveget.
Gyorsan elolvastam. Eszembe ötlött ez a szöveg is.
-Ez az első szövegem.
-Akkor ez a kettő lesz felhasználva.
-Tuti? Nem gáz?-kérdeztem.
-Ezek remek szövegek Carly! Hozzálátunk?
-Persze.-bólintottam.
Mivel ezek lassú dalok voltak nem kellett hozzá sok hangszer, mivel a zongora és a gitár bőven elég volt. Luke gitározott, Adam pedig zongorázott. Tudtam, hogy anyuékért cisnálom, ezért igyekeztem a legjobbat kihozni a két dalból.

Nem tartom magam valami nagy énekesnek, de érzem, hogy ez fantasztikus lesz. Anyáért és apáért csinálom. Most ők a legfontosabbak. Emlékezetessé szeretném varázsolni nekik ezt a pillanatot. Olyanná, amit soha sem felejtenek el. Most, életemben először érzem azt, hogy valamit tényleg jól csinálok.

1. fejezet 8. rész

Hali olvasók! :)

Itt a kövi rész. Bocsika, hogy ennyit késtem :/ 

Ez a rész most csak Carly szemszöges lesz, a következő viszont csak Lucy-s szemszöges lesz :)Remélem tetszik :) Puszi :)

*Carly szemszöge*

Másnap reggel egy kicsit fáradtan leltem fel az ébresztőórára. Hétfő van és egy újabb sulis napnak nézek elébe, amit bevallom őszintén nem nagyon akarok a tegnap este óta kimozdulni sehova. Még suliba sincs kedvem menni, pedig ma írok matekból és magyarból is, amire semmit nem tanultam. Az tuti, hogy ma lesz vége a jó tanulói szériámnak, mert két akkora karót fogok hazahozni, hogy anyáék kinyírnak.

Busszal mentem be a suliba. A buszon még nem találkoztam Lisa-val. Mondjuk ő azok közé az emberek közé tartozik, akik ha 1 tanévben egyszer eljönnek busszal, amúgy vagy gyalog vag kocsival teszik meg az utat a suliig. 

A buszról leszállva bele is futottam Lisa-ba.

Lisa

-Szia Carly!-mondta, majd megölelt.

-Szia!-mosolyogtam.

-Nem fogod elhinni, hogy mi történt.-kezdte el lelkesen.

-Akkor már most nem hiszem el.-mosolyogtam.

-Ugye hamarosan vége van a sulinak, és képzeld anyáék azt mondták, hogy az egész nyarat Los Angeles-ben fogjuk tölteni.

-Az tök jó!-mondtam.

-És az lesz benne a legjobb, hogy a nővérem is velünk fogja tölteni a nyarat.

Na igen. Lisa nővére, Kate Los Angeles-ben él már az egyetem óta, ugyanis 26 éves. Évente talán csak karácsonykor látogat vissza Forks-ba, vagy még akkor se, mert nem tud jönni. Lisa-ék családja egyébként nagyon gazdag, ugyanis az apja, Josh az elnök vezérigazgatója egy Washington-ban lévő milliárdos cégnek. Azért élnek itt, mert Lisa anyja, Emma Forks-i és az esküvő után itt szeretett volna élni, ezért nem költöztek el Washington-ba. A házuk egyébként nagyon szép. Apa minden reggel látja, amikor dolgozni megy, de állandóan azt hajtogatja, hogy a miénk ezerszer jobb. 

A matekdoga viszonylag könnyű volt. Na jó, hazudtam! Irtó nehéz volt. Csak az emlékeimre tudtam hagyatkozni. Nem néztem át az anyagot a hétvégén, amit rohadtul bánok. Most már csak abba reménykedek, hogy legalább a kettes legyen meg. 

A nyelvtan doga viszonylag könnyű volt. Tehát ha az Isten is kegyes hozzám, akkor ez lesz egy hármas. ha nem, akkor lekváros bukta. 

Az ebédlőben voltunk. Lisa még mindig a Los Angeles-i út és a nővére találkozásának hatása alatt volt. Egész nap arról mesélt, hogy milyen jó lesz majd a napos Los Angeles-i tengerparton napozni, a strandon nézni a helyes izmos fiúkat, ahogy röplabdáznak  Na én ilyen nyaralásról csak álmodni tudnék. mármint arról, hogy napos tengerpartra menjek. Remélem leesett, hogy miért. Ellentétben velem. Mivel én az a típus vagyok, aki szeret "láthatatlan" maradni. 

-CARLY!-ordította Lisa.

Ezzel szerintem az egész ebédlő minket nézett, de Lisa-t nem nagyon érdekelte, ha valaki vagy valakik nézik, mert általában szeretett a figyelem középpontjában lenni.

-Mi az?-kérdeztem tőle egy kicsit halkabban.

-Hallottad egyáltalán azt, amit mondtam?

-Igen, mivel egész nap azt magyarázod, hogy milyen jó lesz, majd Los Angeles-ben.

-De én nem arról beszéltem te butus-mondta kicsit kuncogva.

-Akkor miről?-nézem rá értetlenül.

-Azt kérdeztem meg tőled, hogy te mit csinálsz majd nyáron.

-Lisa, addig még van 1 hónap. Ilyenkor rajtad kívül senki nem tudja, hogy mit csinál a nyáron.

-Ez igaz.-húzta ki magát büszkén.

-Sziasztok!-huppant le mellénk hirtelen Amber.

Amber Allyson Adams. Ő is 17 úgy, mint mi, csak van vele egy iszonyat pici bökkenő. Igaz, hogy nagyon kedves, rendes, segítőkész csaj, csak egy kicsit nagyképű és bevállalós. Nagyon szeret új dolgokat kipróbálni és gyakran nem fél semmitől sem. Imádok vele lógni, ugyanúgy, mint Lisa, csak Amber sem az a makulátlan visszahúzódó csaj.

Amber

-Szia Amber!-mondtuk egyszerre Lisa-val.

-Van már tervetek a nyárra?-kérdezte.

-Lisa-nak van.-mondtam.

-Van ám!-lelkesedett Lisa.

-És neked?-nézett rám.

-Nincs.-ráztam a fejem.

-Nekem sincs.-mondta egy kissé unottan.-Hé, Carly! majd azért néha összefuthatnánk.

-Benne vagyok.-mosolyogtam.

Suli után Lisa-val mentünk ki, amikor a suli udvaron összefutottunk Amber-rel. Éppen cigizett.

-Teszed el!-szólt rá Lisa.

-Miért?-kérdezte.

-Mert ...-kezdte el, de megakadt.-na mindegy is! csinálj amit akarsz! nekem most mennem kell!-mondta, majd felszívódott.

-Nem kérsz?-kérdezte Amber.

-Nem, köszi.-utasítottam vissza.

-Ugyan már! Látom rajtad, hogy te is akarod.

-Jó, de akkor menjünk oda, hol nem láthat senki sem.

Elmentünk egy régi épület tetejére, ahol a legjobb kilátás nyílt Forks-ra. Elvettem Amber-től a cigit és szívni kezdtem.

-Ez tényleg tök jó.-mondtam.

-Ugye, mondtam-mondta mosolyogva.-Elregéled mi bánt?

-Miről beszélsz?-néztem rá, mint aki nem érti miről beszél.

-Carly, láttam milyen vagy ma! Sokkal búskomorabb vagy, mint általában.

Beadtam a derekamat és elmeséltem neki mindent Lucy-ről. Arról, hogy találkoztunk, arról, ami a réten történt. Mindent. Türelmesen végighallgatott és egyszer sem szólt közbe. Mondjuk azt, hogy a mi családunk vámpíros, Lucy-é pedig farkasos arról egy hangot nem hallattam.

-Hát ez tényéleg ciki.-mondta Amber.

-Hány óra van?-kérdeztem.

-Fél 6.-nézett Amber az órájára.

-Bocsi, de nekem most mennem kell, mert otthon kinyírnak.-mondtam.

-Persze, menj csak.-mosolygott.

Felkaptam a táskámat, majd siettem a buszmegállóba. Gyorsan felszálltam a buszra és hazamentem. Amikor beértem apáék már szerintem tűkön ülve vártak rám.
-Te merre voltál?-kérdezte anya egy kissé szúrós szemekkel.
-Segítenem kellett Amber-nek.-mondtam.
-Miben is?-vette át a szót apu.
-A föciben.-hazudtam.-Holnap felel föciből és megkért, hogy had mondja fel nekem.
-Az jó.-mondta Anya.
-Igen, de légyszi legközelebb hívj fel minket, ha tovább maradsz.-mondta apu.
-Oksi.-mosolyogtam.
-Carly, te cigizel?-kérdezte apa.
-Csak Amber. Amikor ideges, akkor cigizik és amikor mondta fel, akkor is cigizett. Szóval valószínűleg azt érzed.
-Értem.-mondta kissé bizonytalanul.
-Akkor én felmegyek tanulni.-mondtam, majd felmentem a szobámba.
Becsuktam az ajtót. Megszagoltam a pulcsimat. Tényleg bűzlött a cigiszagtól. Levettem, majd átmentem a fürdőbe és bedobtam a szennyesbe. Visszamentem a szobámba, majd elővettem a holnapi tananyagot. Elkezdtem olvasni, hogy jobban tudja a fizikát, de nem ment. Még mindig Lucy-n járt a fejem. Nem hiszem el, hogy nem tudom kiverni a fejemből!