Miután kialudtam magam reggel, amint felöltöztem apu mondta, hogy Nina keres. Egy kicsit feszengtem a találkozást illetően, habár nem én voltam az, aki otthagyta a másikat, de édes mindegy. Kimentem a ház elé, mert apu mondta, hogy Nina ott vár.
-Apu mondta, hogy kerestél.-léptem ki a házból és becsuktam magam mögött az ajtót.
-Igen. Sajnálom, hogy nem említettem a farkasos dolgot.
Nina rohadtul nem úgy öltözött, mint Leah. Nem viselt farmert és szürke pólót, hanem hosszú nadrágban és kék, virágos felsőben várt rám. Tehát a tipikus Nina.
-Megemésztettem.-vontam vállat.
-Ne hazudj. Állítólag Seth-nek dühöngtél eléggé sokáig.
-Ideges voltam! A legjobb barátnőmre aki eltitkolta előlem, hogy farkasosodik, akár a bátyám. Tudom, hogy mivel bevésődtem Seth-nek sose leszek farkas, amit rohadtul sajnálok, de nem mondhatom azt, hogy nem örültem volna neked, vagy nem támogattalak volna. Csupán csalódott vagyok.
-Sajnálom Lucy.
-Semmi baj.-mosolyogtam rá, majd megöleltük egymást.
Nina később elment, én pedig még ácsorogtam egy kicsit a ház előtt. Hirtelen az fák közül Seth lépett ki.
-Nem hallgatóztam!-emelte fel a kezeit védekezésképpen.
-Tudom. Ismerlek.-mosolyogtam, majd megöleltem.
-Mellesleg Sam mondta, hogy Cullenék leléptek a múlt éjjel.
-Mi van?-lesokkolódott fej pipa.- Ezt, hogy érted?
-Úgy, hogy elmentek. Azt hittem Carly emlí.....
Meg se vártam, hogy mondjon még valamit. Berohantam a szobámba, majd bekapcsoltam a gépem. Carly küldött egy üzenetet nagyjából hajnali 2 körül:
Carly üzenete: Drága Lucy! A Családom annyira szeret, hogy elhagyott. Amikor hazaértem a suliból, már nem voltak semerre. Egy barátnőmet, Amber Allyson Adams-t bevittük a kórházba az egyik vámpír ismerősömmel, Adrian-nel. Mivel indulnunk kellett Alaszkába a rokonokhoz, sajnos nem tudtam megnézni, hogy van. Megkérhetlek, hogy benéznél hozzá, ha időd engedi? Szeretném tudni, hogy jól van-e. Visszatérve rám. Hajnali 2 van és én épp Adrian telefonján pötyögök neked egy üzenetet, miközben épp Alaszka felé autózunk. Az ország közepe felé, Nebraskánál járunk. Kell egy pár nap, amíg Alaszkába érünk. Sajnos nem tudom, mikor találkozunk legközelebb. Lehet, hogy soha.. De szeretném, ha tudnád, hogy benned igazi barátra leltem, ebben a kevés idő alatt, és biztosíthatlak arról, hogy ez megmarad. Majd írj vissza valamit, ha esetleg nem haragszol rám. Szeretettel: Carly :)
Carly levele után nagyjából 5 percig csak a könnyeimet törölgettem. Elment. Az már másik kérdés, hogy mennyi ideig maradnak Alaszkában, de gondolom ebben a hónapban már nem. Sőt, lehet, hogy a nyáron se.
-Minden oké?-jött be apu a szobámba.
A tolócsokija sosem akadályozta meg abban, hogy bármikor a segítségünkre siessen.
-Mondhatni.-töröltem meg a szemeimet.
-Hova mentek?
-Alaszkába a rokonaikhoz. Nem tudja mikor jönnek vissza. Lehet, hogy soha.
-Ez a baj a vámpírokkal. Nem maradhatnak sokáig egy helyen, mert egy idő után feltűnik az embereknek, hogy nem öregszenek. Várható volt, hogy Cullenék egy idő után elmennek. Nagyjából 5 éve jöttek vissza.
-Én igazából Carlyt sajnálom. Sajnos hasonlítok hozzá, vagy ő hasonlít hozzám. Abból a szempontból, hogy ő sem szereti a változást, főleg ha ilyen.
-Nem tudtam, hogy ilyen jó barátok lettetek.
-Nagyon. Még sosem értettem szót ennyire mással, mint vele. Szerintem ez a családjaink miatt is van.-mosolyodtam el.
-Visszajönnek, hidd el.
/Carly szemszöge/
A nap sugarai kis híján kiégették a retinámat. Pedig délután volt. Nagyjából Los Angeles közelében lehettünk. Már nagyon meg akartam meg akartam érkezni Denaliba, hogy lecsesszem a saját szüleimet.
-Figyelj, nagy baj lenne, ha Los Angelesben megállnák? Csak pár órára. Vadásznom kellene.-fordult le Los Angeles felé Adrian az autópályáról.
-Nyugodtan.
-Akkor foglalok egy hotelszobát.
-Kinek? Nekem? 2 órára? Kiraksz a tengerparton és kész.
-Teljesen meghibbantál! Nem tehetlek ki!
-Nyugi! Ez L. A. Majd elmegyek vásárolgatni. Most van 3 óra. Este 8-ig nem megy le a nap. 5 óra alatt megfordulsz?
-Bőven.
-Na, akkor nincs itt semmi probléma!
Adrian nagy nehezen beadta a derekát és kitett a tengerpart közelében. Egy pláza volt az utca túloldalán, én pedig célba vettem. Mivel Adrian elhozta a bankkártyámat, így azzal shoppingoltam. Vettem először is egy könnyed nyári ruhát, meg egy napszemüveget. Bementem egy étterembe enni, majd pedig a telefont bámulva vártam a hívást.
-CARLY!.Lisa hangja zökkentett ki.
-Lisa!-öleltem meg.-Mit keresel te itt?
-Itt nyaralunk most. Te?
-Egy barátommal megyek az alaszkai rokonokhoz, csak neki.... van egy kis elintéznivalója.
-Lejössz a strandra? Csak egy piciiitt.
-De nincs....
-Veszünk egyet, gyere!
Lisa berángatott egy boltba, ahol vettünk nekem egy fürdőruhát. A strandon egy öltözőben átvettem, közbe irtam Adriannek, hogy én úgy gondoltam, hogy megmártózom a tengerben, szóval arra keressen. Lisával egész jól elszórakoztunk. Közbe persze ki-ki jöttem megnézni a telefonom. Adrian egy ok-kal nyugtázta és 8-kor várni fog.
-Amúgy ez az Adrian a pasid?-kérdezte Lisa.
-Mi? Nem. Csak barátok vagyunk.
-Jujj nézd azt a srácot ott a kocsinak támaszkodva. Tök menőő!-olvadozott Lisa.
A srác felé pillantottam és felröhögtem.
-Ő Adrian.
-Nem mondod?-ámuldozott.
-De, komolyan!
-Becserélem a családi nyaralást egy hétre vele. Na? Cserélünk?
-Felejtsd el!
-Akkor szerintem jobb, ha mész. A herceged aggódik.
-Ő nem a hercegem.-vettem fel a táskám.
-Mindenesetre szólj, ha összejön vele valami.
Lisa visszament a hotelszobába én pedig elindultam a kocsi felé.
-Ugye erre veszel valamit?-nézett végig rajtam.
-Úgy gondoltam ebben rabolom el a szived.-vigyorogtam.
Adrian akkorát röhögött, hogy mindenki körülöttünk őt nézte. Hirtelen felkapott. Akkorát sikkantottam, hogy még a táskámat is elejtettem. Elindult velem a víz felé.
-Elárulod mit művelsz?
-Ezt.
Egyszerűen behajított. Szemét állat.
-Seggfej!
Annyira röhögött, hogy ez segített és egyszerűen behúztam, hogy még ellenkezni se tudott. Ezt a meglepődött képet csak le kellett volna fotózni.
-Nem gondolod, hogy ez aljas húzás volt tőled?-kérdezte.
-Nem.
-Mivel, hogy ennyire kielégültél indulnunk kéne, mert a szüleid megölnek, ha nem érünk oda.
-Jujj, hogy fordulnál fel!
Óvatosan lökött egyet rajtam, hogy visszaestem. A kocsiig szinte ordítoztam neki, amitől még hülyébbnek néztek minket. Egész este csurom vizesen röhögtünk a kocsiba. Napközbe átvettem a ruhám, és nagyjából másnap reggelre értünk Denaliba. Nyárias idő volt, nagyjából hasonló a Forks-ban található időjáráshoz.
-Hamarosan megérkezünk.-mondta.
-Tudom, de légyszíves ne emlegesd.
-Azt is tudod, hogy utána már nem találkozunk?
-Miért?-néztem rá teljesen megdöbbenve.
-Megyek vissza a családomhoz.
-Azt hittem itt maradsz a közelben, és néha elrángatsz, hogy kevesebb időt kelljen anyámékkal töltenem.
-Viszont most nem így lesz.
-Mit kérsz, hogy maradj?
-Azt hittem utálsz velem lenni.
-Igazából az út alatt eléggé megszoktalak. Lécci!
-Sajnálom, de most mindenképp vissza kell mennem. Nagyjából 2 hét és visszatérek.Az úgy megfelel?
-1 hét?
-Oké, 1 hét.
-5 nap?
-Carly! Ne szórakozz!
-Bocsánat! 1 hét?
-1 hét. De addig ígérd meg, hogy próbálod nem bajba sodorni magad.
-Nem vagyok az a magamat bajba sodrós tipus.
-Amíg Alaszkában vagy, addig kopogd le.
A házhoz érve a lépcsőn Irina és Kate, valamint apu ácsorgott. Kinyitottam a kocsiajtót, kiszálltam, Adrian kiszedte a csomagjaim, majd megölelt, elköszönt és elhajtott.
-Carly!-ölelt meg Irina.-Örülök, hogy te is megérkeztél.
-Én is örülök nektek!-mosolyogtam.
-Isten hozott a Kiscsillag!-ölelt meg Kate. Mindig így szólított és imádtam, amikor ezt mondta.
-Bevisszük a csomagjaid és főztünk neked, mert gondoltuk, hogy éhes leszel.
-Imádlak, köszönöm! Tegnap este ettem utoljára.
-Na, akkor jól jön.-nevetett Kate.
-Carly, beszélhetnék veled?szólalt meg apa, aki eddig hallgatott.
-Nem.-vágtam rá.
-De én szeretnm.
-Otthagytatok, és aki otthagyja a gyerekét, az szerintem meg se szólaljon! Pukkadjatok meg!-mondtam, majd berohantam Irináék után, akik időközben bementek.
Irina megmutatta a szobám és segített kipakolni, majd Kate levitt a konyhába, ahol annyi kaját csináltak, hogy egy hadsereg is jól lakik vele. Hála Istennek imádom a hasam, éhes is voltam, sőt mind az enyém volt. Egy előnyöm van abból, hogy ember vagyok.
-Ezt nem hiszem el! Fél napot szórakoztunk vele, te meg megeszed fél óra alatt!-hallatszott egy hang.
Tanja állt a küszöbön, lesokkolódott állapotban.
-Bocsi?-kérdeztem vissza.
-Vicc volt! Örülünk, hogy izlett. Isten hozott!-jött oda, majd megölelt.
-Ha a kajáról van szó, akkor nem ismerek határokat. Ráadásul osztoznom sem kell senkivel.
-Megértelek, viszont nekünk osztoznunk kell.-mondta Kate.
-Mellesleg apukád beszélt már veled?-kérdezte Tanja.
-Lepattintottam.-vontam meg a vállam.
-Azt mondta neki, hogy pukkadjon meg.-mondta Irina, majd elnevette magát.
-Biztos.-mondta Tanja tágra nyílt szemekkel.-Akkor is beszélnetek kellene.
-Otthagytak Forksban, hogy Adrian Hathaway hozzon ide. Kössz nem!-azt egy ideig még magamban tartom, hogy Adrian milyen körülmények között talált rám.
-Tudjuk, de akkor is beszéljetek.-mondta Kate.
-Jól van!-adtam be a derekam.-Akkor békén hagytok legalább ezzel a témával.
Elindultam kifelé, de Irina még utánam kiáltott:
-Szeretünk Carly!
Én pedig elmentem megkeresni a jó öreget, hogy megejtsek vele egy roppant kínos beszélgetést.
A héten minden délután próbáltuk a táncot, de Amber-rel reménytelenek vagyunk. Egyikünket sem érdekli ez az egész és ha valamelyikünk bénázik, akkor röhögni kezdünk. A pénteki próba után egyedül mentem haza. Amikor hazaértem alig vártam, hogy elregéljem anyuéknak, hogy milyen volt a próba és, hogy végre ötöst kaptam matekból, de amint beléptem a házba elfogott a rossz érzés. A nappaliba beérve nem találtam senkit. Ledobtam a táskámat és a kabátomat a kanapéra.
-Anya! Apa!-kiáltottam, de nem felelt senki.
Bementem apu dolgozószobájába, de üres volt. Végignéztem az egész házat, minden szobába benyitottam, de olyan, mintha ezer éve nem lakna itt senki. Felhívtam a család összes tagját a mobilomon, de semmi. Kirohantam a ház elé és leültem a lépcsőre.
-Mit rontottam el?-kérdeztem, miközben a könnyes szememet törölgettem.
Hiába törölgettem a szememet, egyre csak folytak a könnyeim. Sírtam. Irtó szar érzés volt. Hátrafeküdtem a verandára és csak néztem az eget. Az égen nem látszottak a csillagok, csak a szürke felhők, amikből hamarosan meg is eredt az égi áldás. Most már az esőben áztam csuromvizesre, ami abból az egy okból volt jó, hogy eltakarta a könnyeimet. A farmerom zsebébe csörögni kezdett a telefon. Előkaptam a telefont, mert azt hittem anyuék azok.
-Haló!-szóltam bele.
A vonal másik fele süket volt. nem hallottam semmit csak sírást.
-Haló!-ismételtem meg.
-Carly segíts!-nyöszörögte valaki a vonal másik végén.
Egyből felismertem Amber hangját. Felálltam, hogy jobban oda tudjak figyelni rá.
-Amber! Amber merre vagy?
-A házatok és a város között félúton. Segíts kérlek!
-Maradj ott! Ne mozdulj, hallod? Egy perc és ott vagyok!
A telefont visszacsúsztattam a zsebembe és nem érdekelt az eső zuhogása sem, futva indultam el, hogy valahol a semmi közepén megkeressem Ambert. Úgy éreztem, hogy a tüdőm kiszakad, a szívem pedig kiugrik a helyéről. Az esőfüggönyön keresztül észrevettem egy foltot az utca szélén. Közelebb érve láttam, hogy Amber az. Háton feküdve zokogott. Letérdeltem mellé és kezem közé fogtam az arcát.
-Amber! Amber hallasz engem?-szólongattam.
A sírás határán álltam. Amber lassan nyitotta ki a szemét.
-Carly.....-zokogta.
-Nincs semmi baj! Itt vagyok!
-Menj el! Visszafognak jönni.-makogta.
-Kik?
Amber nem felelt, csak zokogott tovább. Nézegettem jobbra-balra, de az esőn keresztül nem láttam semmit.
-Nicsak, nicsak!-hallottam egy mély hangot a hátam mögül.
Felálltam és megfordultam. Két férfit láttam kijönni az erdőből. Ekkor esett le, hogy mit tettek Amber-rel. És ekkor esett le, hogy mit fognak tenni velem is. Elindultak felém, mire én egyre jobban hátráltam. Legszívesebben azt kívántam volna, hogy jöjjön egy hatalmas kamion és csapjon el, mint hogy ezt tegyék velem.
Mintha kiesett volna minden: nem tudtam, hogy honnan és hogyan került elém, de a saját testével védett meg a férfiaktól.
-Csukd be a szemed!-szólt rám.
Engedelmeskedtem és a kezemet a szemeim elé tettem. Csak hangokat hallottam, de tudtam kivenni, hogy mik lehetnek azok. Csak annyit éreztem, hogy hideg kezeivel elveszi a kezemet az arcom elől. Kinyitottam a szememet és az esőn keresztül néztem rá.
-Jól vagy Carly?-kérdezte.
-Ha nem jössz akkor most....-képtelen voltam befejezni a mondatot.
Átölelt a karjaival és a hajamat kezdte simogatni. A eső megállás nélkül szakadt. Biztonságban éreztem magam.
-Amber!-eszméltem fel.-Segítenünk kell Amber-nek.
Adrian bólintott és odasétált a közben elájult Amber-hez és felemelte a földről.
-Gyere! A közelben van a kocsim!
Elindultunk a kocsija felé, ami egy terepjáró volt. Betette Ambert a hátsó ülésre, majd beszálltunk a kocsiba. Nyugodtan vezetett én pedig csak bámultam kifelé. A forks-i kórházhoz érve leparkolt.
-Maradj itt légyszíves! majd én beviszem.
Nem feleltem semmit, csak bólintottam. Adrian kiszállt a kocsiból, majd kivette Ambert és bevitte. Csak vártam. Közbe megnéztem a telefonomat. Semmi. A családom ezekszerint tényleg elhagyott. Adrian nagyjából 10 perc múlva tért vissza.
-Hova fogsz vinni? Nem a Volturinál kellene lenned?
-Hagyj engem a Volturival. Nem érdekelnek.
-DE hova fogsz vinni?
-Alaszkába. A szüleid is ott vannak.
-Denaliban?-néztem rá.
-Igen.
Azzal beindította az autót és vezetni kezdett, mint egy idióta.
-Mégis mióta vannak ott? És nekem mi a francért nem lehetett szólni? Ráadásul Ambernek segítségre van szüksége!
-A kórházban ellátják. Már a hozzátartozóit is értesítették.
-Az előző kérdésemre nem válaszoltál.
-Nem tudom miért nem szóltak neked. Engem csak megkértek, hogy hozzalak el.
-Állj meg!
-Mi van?
-Állj meg! Ki akarok szállni!-erősködtem.
Adrian leállította a kocsit. Kiszálltam a zuhogó esőbe a sírástól folytogatva futni kezdtem. Nem jutottam messzire, ugyanis a hihetetlen sebességével utolért.
-Carly állj meg!-ragadta meg a csuklómat.
-UTÁLOK MINDENKIT! Utálom a szüleimet! Utálom!-sikítottam, miközben már a földön térdeltem.
Letérdelt elém, megfogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett. A keze akármilyen hideg is volt, most melegnek, szinte már perzselőnek éreztem. A homlokát az enyémhez tapasztotta. Hirtelen emlékek villantak be a gyerekkoromról. Anyát és apát láttam, ahogy a tornácról nézik hogyan futkosok a fák között, hogy szedek virágot a réten, hogy futkozok a hatalmas hóban. Emlékek hulláma öntött el. Csupa jó emlék. Hirtelen éreztem, hogy nyugodtabb leszek, ráadásul annyira, hogy a szemem előtt minden elsötétült.....
Hétfő reggel volt, Carly pedig még mindig hulla. Attól tartok, hogy úgy fogok ma járkálni a suliban, mint egy zombi. Pedig ma még mindig hétfő van és Lisa hétfőn fáraszt Amber-t és engem a hétvégi csudashoppingolásaival. Gyorsan felöltöztem, majd még mindig zombimódjára lebaktattam a nappaliba.
-Nem mondom azt, hogy aludnod kellett volna, mert úgyis tudod. De nem. Carly-nak fent kellett maradnia egész szombat este, vasárnap pedig 11-kor kellett lefeküdnie.-fogadott apu.
-Nem vagy vicces, nehogy azt hidd!-szóltam rá egy idióta vigyor kíséretében.
-Carly olyan vagy, mint egy élő halott. Aggódnom kellene, hogy ma felhívnak az iskolában, hogy a lányom bealudt az órán?-kérdezte anyu.
-Nem fogok bealudni!-erősködtem.-Majd alszom délután, ha hazaérek.
-Ha te akarod. De most reggel beviszlek, mert a végén a busz folyosóján fogsz elaludni.-mosolygott anyu, majd kapkodta a kulcsait és a telefonját.
Beültem anyu mellé az autóba. Bekapcsolta a CD-lejátszót, ami szerencsére nem a szimfonikus zenekart szólaltatta meg, hanem valami pörgős számot, ami szerencsére nem altatott el, habár egészen a suliig ásítoztam. Anyu kirakott a suli előtt.
-Jó tanulást! És lehetőleg maradj ébren!-kacsintott.
-Igyekezni fogok. Szia!-szálltam ki a kocsiból.
Anyu intett, majd elhajtott. Még hosszú percekig néztem utána, de Lisa letámadott.
-Szia csajszi!-mondta, miközben egész végig mosolygott.
-Szia!-mondtam, amjd ásítottam egy nagyot.
-Mi van veled? Olyan vagy, mint aki egész hétvégén nem aludt.
-Nagyjából ez is történt.
-Ugye azért délutánra összeszeded magad?
-Miért kéne összeszednem magam? Suli után felhívom anyut, aki bejön értem és hazavisz, hogy otthon aludni tudjak.-mondtam, miközben a menzára sétáltunk.
-Carly, elfelejted a lényeget!
-Mi a lényeg?-néztem rá tágra nyílt szemekkel, mert nem hogy félálomba, de ébren sem értettem volna miről beszél.
-Beválogattak a pom-pom csapatba.-mondta, miközben beértünk a menzára és leültünk a szokásos asztalunkhoz.
-Gratulálok hozzá!-mondtam, majd ásítottam még egyet.
-Nem érted butus! Te is Amber is bekerültetek.-mondta és láttam, hogy majd kiugrik a bőréből.
-Mi van?-néztem rá csodálkozva.-Én nem is jelentkeztem ebbe az idiótaságba.
-Nem, mert én neveztelek be. Téged és Amber-t is.
-Mibe neveztek be engem?-kérdezte Amber, miközben leült az asztalhoz.
-Lisa beíratott minket miniszoknyában és gombóccal táncolni a pom-pom lányok közé.-újságoltam Amber-nek, miközben fele annyi lelkesedés sem volt a hangomban.
-Felejtsd el!-emelte fel a hangját Amber.
-Ugyan már csajok!-erősködött tovább Lisa.-Csak a kerületi bajnokságra leszünk benevezve a csappattal. Csak azon a versenyen legyetek ott, utána felőlem kiléphettek.
-Ha te nem mész, akkor én se.-néztem Amber-re.-Nem akarok egyedül parádézni egy rakat cicababa előtt egyedül.
-Benne vagyok. Égjünk együtt.-mondta Amber, majd pacsira tartotta a kezét, amibe bele is csaptam.
-A szüleim ki fognak nyírni.-mondtam.
-Csak nem.-ugratott Lisa.-Amúgy ma délután lesz az edzés 3-tól 6-ig.
-3 óra?-néztünk rá Amber-rel.
-Aha. Úgyhogy készüljetek.-mondta azzal felkapta a tálcáját és kislisszolt a menzáról.
-Egyszer megfojtom ezt a csajt.-jelentette ki Amber.
-Segítek.-csatlakoztam.
Fél 2-kor ért véget az utolsó órám, utána a tornaterembe mentem, ahol még nem volt senki. Gondoltam gyorsan felhívom anyut.
-Szia Carly! Kész vagy? Mehetek érted?-kérdezte anyu.
-Van egy kis bökkenő. -kezdtem el.
-Miylen bökkenő? Megsérültél?-kérdezte anyu és a hangja aggódóvá változott.
-Nem, semmi ilyesmi. Csak Lisa valamiért beiratott engem és Amber-t a pom-pom csapatba, hogy a kerületi bajnokságon legalább vegyünk részt. Ma van az edzés 3-tól 6-ig.
-Jesszusom!-mondta anyu, és éreztem, hogy ilyenkor a fejét fogja.-Jól van. Felhívom apádat, mivel ő is 6-ig dolgozik, hogy várjon meg.
-Oké.
-El ne aludj addig!-figyelmeztetett.-Szeretlek!
-Én is!-mondtam, majd letettem a telefont.
3 fele aztán berobbant egy rakat csaj. Amber is megérkezett, majd levágódott mellém.
-Anyám azt akarja, hogy haza se menjek, miután elmondtam neki.-kezdte el, majd röhögni kezdett.
-Anyu azt mondta, hogy Jesszusom és éreztem, hogy tuti a fejét fogta. mostanra már mindenki tuti rajtam röhög otthon.-mosolyogtam.
Az elején kiosztották a ruhákat. Piros és fehér színekben pompázott, és rohadtul örültem annak, hogy nem dupla részes. Az idióta pom-pomokat is megkaptunk, majd egy edzőtasiszerűséget, amibe bele tudtuk tenni a cuccokat. Utána elkezdték betanítani a koreográfiát. Istenemre mondom, hogy rohadtul nem akartam ezt az egészet, de mivel kilépni már nem lehetett, ezért kénytelen voltam végigszendvedni ezt a szörnyűséget, mondjuk Amber és én végigröhögtük egymás bénázásait. Amikor vége lett Amber-rel felkaptuk a cuccunkat és szó szerint menekültünk kifelé a tornateremből. Apu a kocsival már a parkolóban állt.
-Szia!-huppantam be mellé.
-Milyen volt?-kérdezte vigyorogva.
-Majd otthon elmondom, de most lécci tűnjünk innen.
Hazafele apu elmondta, hogy Alice mindenképpen látni akarja a ruhámat. Hazaérve az emlegetett divatdiktátor nővérem már a teraszon várt minket.
-Muti! Muti! Muti!-ugrándozott, mire odadobtam neki az edzőtáskát és berohant a házba.
Amikor apuval mi is felértünk a nappaliba Emett és Jasper már a pom-pomjaimmal dobálóztak.
-Nyugodtan szétszedhetitek. Nekem nem kell.-mondtam, majd lehuppantam anyu mellé a kanapéra.
-Ez szörnyű!-fintorodott Alice, mikor meglátta azt a piros-fehér rondaságot.-Egy kis flitter mindenképpen kellene rá.
-Nem! Így is a kukába tudnám hajítani! Ha raksz rá akámilyen csilli-villi dolgot is elégetem.
-Oké.-egyezett bele Alice, amivel összetörtem a ruhaátalakítási álmait.
A fejemet anyu vállára hajtottam, aki nem szólt semmit csak mosolygott. Lehunytam a szemem.
-Szia Carlotta!-hallottam egy ismerős és egyben idegesítő hangot.
Adrian hangja volt. Egy sziklaszirten álltunk, szemben egymással.
-Mondtam, hogy ne hívj így!-vettem rá dühös pillantásomat.
-Bocsáss meg, Carly. Ha a közelemben vagy elvesztem a fejem.
Mi bajod van? Ez teljesen hülye! Most ne az álmaimban vallj nekem szerelmet, te barom! A VALÓSÁGBAN KELLETT VOLNA! Mondjuk az se javítana az irántad érzett semmin, de azért ezt a valóságban kellett volna...
-Ne beszélj bolondságokat!
-Komolyan mondom! Megbabonáz a szép, szőke és selymes hajad és a ragyogó, tengerkék szemed. Az émelyítő illatodról nem is beszélve.
-Te tiszta hülye vagy!-könyveltem el.
-Mond azt, hogy te is ezt érzed.-közeledett felém, mire egyre jobban a párkány felé közeledtem, persze hátrafelé menetben.
-Hát nagyon tévedsz! Én nem érzek irántad semmit.-jelentettem ki, amivel sziklaszilárdan ragaszkodtam az álláspontomhoz.
-Az ajkad ezt mondja, de a szemed az ellenkezőjét.-mondta, majd jobb kezével megragadta a derekamat és közelebb húzott magához.
Hiába próbáltam eltolni magamtól, túlságosan erősen szorított. Egy pillanat műve volt az egész. Az ajka hirtelen az enyémre tapadt. Az ajka a bőrével ellentétben forró volt és kellemes. Mindkét karját a derekam köré vonta és még erősebben csókolt.
És felébredtem. Az ébresztőm hangjára igazából. Köszönöm! Ezek szerint elaludhattam anyu vállán, aztán felhoztak a szobámba. Mivel teljesen kialudt voltam ránéztem a telefonomra. Nem volt semmi érdekes, csak Lisa hívott legalább ezerszer. Nem foglalkoztam vele, mivel tudtam, hogy a suliban úgy is letámad. Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem és a táskámmal a vállamon kimentem a szobámból.
/Lucy szemszöge/
Carly mondta, hogy szombat este lesz a szülei házassági évfordulójának ünneplése, Így Nina Grey,az egyik gyerekkori barátnőm kitalálta, hogy menjünk el bulizni. Apu áldását adta rá, Seth azonban nem tudott elkísérni, mivel valami fontos dolga volt. Ninának már volt jogsija, így ő jött el értem 10-re, Elköszöntem aputól, majd beültem Nina mellé a kocsiba.
-Ez olyan izgii.-mondta Nina izgatottam, majd meglóbálta szőke haját, amit begöndörített.
Ninának amúgy alapból hosszú,szőke és göndör haja van, amit még jobban begöndörített a szombat este alkalmából.
-Seth, hogy-hogy nem jött? Valami farkas dolog?-kérdezte.
Nina szülei is a rezervátumban élnek. A nagyapjában öröklődött a vérfarkasgén, de az apjában furcsa módon nem. Nina jövője tehát kilátástalan, az enyém viszont már eldőlt.
-Azt mondta, hogy valami fontos dolog. Nem hiszem, hogy valami farkas dolog lenne.
-Értem.
Nina megállította a kocsit a klubb előtt, majd miután bemutattuk a személyit és kifizettük a belépőt bementünk. Nina egyből a táncparkettre vonszolt, ahol már hatalmas tömeg volt. A zene üvöltött Nina pedig örömében sikítani kezdett. Egy csomót táncoltunk, majd bementünk a mosdóba. Nina bevizezte az arcát, mivel patakokban folyt róla a víz.
-Minden oké veled?-tettem a kezem a vállára, de gyorsan el is kaptam, mivel forró volt a bőre.
-Sajnálom Lucy!-mondta, majd kiviharzott.
Otthagyott egyedül. Nekidőltem a mosdókagylónak. A dübörgő zene behallatszott. Vettem egy mély lélegzetet és eldöntöttem, hogy még ha meg is öl valami őrült akkor is hazamegyek. Ráadásul gyalog, mivel Nina minden bizonnyal elvitte a kocsit, a telefonomat pedig otthon hagytam. Kiléptem a klubból, majd gyalog, a magassarkúmban elindultam hazafelé. Félúton levettem a magassarkút és gyalog mentem tovább. Amikor hazaértem, láttam, hogy Seth kocsija a ház előtt állt. Amikor beléptem apa, Seth, Leah és Jacob a konyhában voltak.
-Sziasztok!-köszöntem, mire minden szem rám szegeződött.
-Azt hittük később jössz.-mondta apa.
-Nina otthagyott. Irtó forró volt a bőre, amikor a vállára tettem a kezem. mintha lázas lett volna. Aztán fogta magát és elment.-mondtam, majd leesett a tantusz és a fejemhez kaptam a kezem.-Hogy én milyen hülye vagyok! Mégis mióta?-néztem apura.
-Egy pár napja jelentkeztek nála az első jelek. Az alakváltás ezek szerint ma este következik be.
-Akkor Nina is a falkánk tagja lesz.-mondta Leah.
-Sam már beszélt az apjával. Állítólag James nem volt valami könnyen meggyőzhető.-mosolygott Jake.
-James-t mindig rá lehet venni mindenre, csak tudni kell, hogy kell megközelíteni.-mondta apa.
-Fantasztikus! akkor én lefekszem.-mondtam, azzal bementem a szobámba.
A cipőmet a sarokba hajítottam, majd leültem az ágyamra.
Pontosan ma van 1 éve annak, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Az összeszámolva az előtte 2 hónapig tartó "nemtudjukhogyjönagyerek" érzéssel együtt 14 hónap. 14 hónapja terhes vagyok. Ez azért egy párral több, mint az átlagos nőknél a 9 hónap.
-Megszületik valaha ez a gyerek?-kérdezte Emett.-A végén majd nekem kell kivennem a hasadból, Esme.-röhögött.
-Ez nem vicces!-szólt rá Rosalie.
-Még én sem vagyok benne biztos, hogy ki tudom onnan szedni.-mondta Carlisle.
-Tudjátok, hogy nem úgy értettem.-tárta szét Emett a karját.
-Nincs semmi baj.-mosolyogtam rá.
-Most kéne mondanom, hogy nem lesz semmi baj, de egy jó ideje senkinek a jövőjébe nem látok bele. Illetve a családunkéba nem. Csak majdnem milyen hülye emberébe. Csak abba nem, amelyikbe kéne.-mondta Alice.
-Erről nem te tehetsz.-mondta neki Carlisle, mire Alice nagyjából megnyugodott.
Estefelé már úgy éreztem, hogy nincs erőm semmihez.
-Fáradt vagy?-kérdezte Rosalie.
-Igen. Mintha teljesen a végemen lennék.
-Azért ilyeneket ne mondj.
-Majd ügyelek rá.-mosolyogtam.
-Carlisle elment, de azt mondta siet vissza. Azt mondta, hogy ha lesz valami, akkor szóljunk.
-Szerintem semmi probléma nem lesz.
-Hogy vagy ebbe ennyire biztos?-kérdezte, majd leült mellém.
-Nem tudom. Ez a pozitív gondolkodás valamilyen szinten segít, hogy ne húzzam fel magam.
-Lehet, hogy átveszem tőled.-mosolygott rám Rosalie.
-Nyugodtan.-mondtam, majd mindketten nevetésben törtünk ki.
Hirtelen Alice jött be.
-Mi ez a hirtelen jött jókedv?-kérdezte, majd lehuppant a másik oldalamra.
-Épp a nyugodtságot tudakoltam Esme-től.-mondta Rose.
-Az rád is fér. Meg nagyjából Carlisle-on és Esme-n kívül mindenkire.-mondta Alice.
-Ugye tudod, hogy ebbe te is benne vagy.-néztem furcsán Alice-re.
Komorrá vált az arca, majd nevetésben tört ki.
-Mi ez itt? Csajbuli?-ugrott be Emett az ablakon.
-Nem annak indult.-mondta Rose.
-És nem is arra fog végződni.-tettem hozzá.
-Miért? Olyan régen csináltunk csajbulit.-mondta Alice.
-Alice, sosem csináltunk csajbulit.-mondta Rosalie.
-Oké. Akkor amint meg lesz a baba csinálnunk kell egy csajbulit.-ötletelte ki hirtelen.
-Egy babával akarsz bulizni?-kérdezte az akkor belépő Edward, akit Jasper követett.
-Sok őrült ötlet.-rázta a fejét Jasper mosolyogva.
-De honnan tudod, hogy épp lány lesz?-kérdezte Emett.
-Tudod ez csak egy egyszerű női megérzés.-mosolygott Alice.
-Szerintem pedig fiú lesz.-mondta Rosalie.
-A fiúnak én is örülnék.-vigyorgott Emett.
-Úgy érzem magam, mint a középkorban. Akkor se tudták előre, hogy a gyerek fiú lesz vagy lány.-mondta Jasper.
-De ez a XX. század. Nem a középkor.-mondta Edward.
-Nem érted mit akarok, ugye?-nézett rá Jasper.
-Nem.-röhögött Edward.-Még a gondolataidból se tudom kiolvasni.
-Látod? Itt a bizonyíték, hogy nem csak én nem értem azt, amit mondasz.-mutatott Edward-ra Emett.
-Annyira imádom azt a családot.-sóhajtott Rosalie.
Oldalról átöleltem, majd a vállát simogattam.
-Ez tényleg jól esik.-mondta, majd a vállamra hajtotta a fejét.
-Egy kis törődés senkinek nem árt.-mondtam.
-Velem nem törődött az anyám.
-De én igen.
-Akkor már én is.-mondta Alice, majd a fejét a másik vállamra fektette.
Átkaroltam, majd az ő vállát is simogatni kezdtem.
-Ez tényleg jó.-sóhajtott.
A szemeken észrevettem, hogy Jasper-nek hála mindenki felengedett. Autó hangja csapta meg a fülünket.
-Ez Carlisle lesz.-mondta Emett, majd igyekezett még jobban belesüppedni a fotelba.
-Ezt még ő sem ronthatja el.-mondta Rose.
Nyílott a bejárati ajtó, majd becsukódott. Léptek hangja kopogott a lépcsőn, majd amikor Carlisle végre felért egy rakat kanapéba és fotelba süppedt vámpírral találkozott. mi pedig egy csodálkozó tekintettel.
-Mi van itt?-kérdezte.
-Relaxáció.-mondta Alice.
-Ezerrel.-tette hozzá Edward.
-És segít?
-Nagyon.-mondta Jasper.
-Ennek örülök.-mosolygott.
-Hát még mi.-mondtam.
-Lányok egy kicsit leszállnátok Esme-ről. Meg kéne vizsgálnom.-nézett a lányokra.
Alice és Rose felkeltek, Carlisle pedig belém karolt és felhúzott a kanapéról.
-Megvagy?-nézett rám.
Bólintottam. Óvatosan elindultunk a vizsgáló felé, azonban miközben mentünk szúrni kezdett a hasam. A szabad kezemet máris ráhelyeztem és összeszorítottam a fogaimat.
-Esme!-szólt Carlisle.
-Jól vagyok.-mondtam, még mindig a hasamat fogva.
Egy erősebb szúrás érkezett, amire felkiáltottam. Carlisle már mindkét kezével tartott, nem akarta, hogy összeessek.
-Semmi baj! Foglak.-mondta.-Edward hozz törölközőt, kérlek. Azt hiszem itt az idő.
Edward elrohant, de mi még mindig nem tudtunk tovább menni, mert még mindig a hasamat fogtam.
-Alice, nyisd ki az ajtót, légyszíves.
Alice kinyitotta az ajtót, Carlisle pedig a karjába vett. Bevitt a vizsgálóba, majd az ágyra helyezett és egy párnát helyezett a fejem alá.
-Mi van vele?-kérdezte Rosalie aggódva.
A kezemet fogta, miközben Carlisle a hasamat nyomogatta, persze csak óvatosan.
-Elfolyt a magzatvíz és már jönnek a fájások.-magyarázta.
-Várj! Akkor természetes úton fogok szülni?-kérdeztem lepődötten, mivel ez eddig nem szerepelt a pakliban.
-Nem tudok császármetszést csinálni. Sajnálom, de kénytelen leszel rá.-tette a kezét az arcomra.
-Semmi baj.
-Itt a törölköző.-jelent meg Edward.
-Az a helyzet, hogy most mindannyiótok segítségére szükségem lesz. Ha valaki nem bírja nyugodtan kimehet.
-Kibírjuk.-mondta Rose, majd mindenki bólogatott.
-Rendben. Edward te figyeled a monitorokon a fájásokat, ha jön, akkor szólsz. Rose te csak fogd a kezét. Emett hozz meleg vizet. Alice, te pedig vizes ruhával fogod törölgetni a homlokát ha kell. Jasper légyszíves hozz egy plédet vagy takarót, ami meleg.
-Vezettél már le szülést?-nézett Rosalie Carlisle-ra.
-Egyszer asszisztáltam egynél, de most nem mehetek el szülészorvost keresni. Már nincs annyi időnk.-válaszolta.
-Kitartás Esme.-paskolta meg Alice a kezem fejét.
-Egy kérdés. Itt 60 millió monitor van. melyiket kell néznem?-kérdezte Edward.
-Ha jól tudom a bal szélsőt.-mondta Emett.
-Ezt honnan veszed?-kérdezte Rose.
-Használ a sorozat.-mondta Emett büszkén.
-Akkor most tényleg a bal szélsőt kell figyelnem?-kérdezte Edward.
-Igen.-mondta Alice.
-Kész vagy?-nézett rám Carlisle, mire némán bólintottam.-Nem lesz semmi baj. Ha Edward mondja a fájásokat, akkor nyomj.
-Jó.-sóhajtottam.
-Akkor készüljetek.-mondta Edward.
Amint ezt kimondta egy szúrás érkezett a hasamba és felordítottam, miközben nyomtam egyet. Szegény Rosalie-t sajnáltam, akinek letöröm a végén a kezét. Amikor Edward jelezte, hogy mikor érkeznek a fájások azonnal nyomtam is. Több órája ez ment.
-Itt fogom hagyni a fogom.-fújtam ki magam.
-Készülj!-mondta Edward mire érkezett a következő fájás és az ezzel járó ordítás.
-Azért még ne. Nagyon jól csinálod. Már látom a fejét. Nem sok van hátra-mosolygott Carlisle.
Rosalie egy kicsit eltávolodott, de még mindig a kezemet szorongatta. Edward jelzett és én újra felordítottam.
-Mindjárt vége.
-Itt az idő.-mondta Edward.
Az utolsó szúrás még a többinél is erősebb volt. Beleadtam mindent, aminek meg is lett az eredménye. Erős sírást hallottam. Rosalie kíváncsiskodva hajolt oda.
-Gratulálok anyuka! Kislány.-mondta Carlisle, majd törölközőkbe csomagolta a kisbabát.
-Lány lett?-kérdezte Alice.
-Egy egészséges, szép kislány.-bólintott.
Carlisle mellém lépett, majd óvatosan a kezembe helyezte a kislányomat. Néztem a pici arcocskáját és nem tudtam semmit sem mondani, csak óvatosan nyomtam egy puszit a homlokára.
-Csodálatos vagy!
-Büszke vagyok rád!-mondta a férjem, majd puszit nyomott az izzadt homlokomra.
-Már csak a neve kell.-mondta Emett.
-Rosalie?-néztem rá Rose-ra, aki egy kicsit meglepődött arcot vágott.
-Én? Úgy emlékszem, hogy a fiúban egyeztünk meg.-mondta kissé tétován.
-Te a fiúban. Én viszont mindkettőben.
Odanyújtottam neki a lányomat, majd óvatosan átvette. Hosszú percekig nem szólt semmit, csak némán nézte és mosolygott.
-Még ma ugye lesz neve?-kérdezte Edward egy kissé mosolyogva.
Rosalie dühös pillantásokat vetett rá, majd végre megszólalt.
-Akkor legyen Carly.
-Vagyis Carlottának akarod hívni?-kérdezte Jasper.
-Nem. Carly. Semmi Carlotta. Carly Joan Cullen.
-Vagyis ha jól összerakjuk akkor Carlotta Joana Cullen?-kérdezte Alice.
-Pukkadjatok meg. Akkor is Carly, mondhattok amit csak akartok.
-Gyönyörű neve lett Rosalie.-mondtam mosolyogva.
-Ha annyira átvetted az anyaszerepet, akkor óvatosan meg is fürdetheted.-mondta Carlisle, mire Rosalie szeme felragyogott és a babával a karján kisétált, végül mindenki távozott.-Egyben vagy még?-nézett rám.
-Egybe. Csak elfáradtam.
-Megígértem, hogy mindketten túlélitek, ugye?-kérdezte, majd közel hajolt hozzám.
-Mikor kételkedtem én benned?-kérdeztem, majd megcsókoltam.
Óvatosan felültem.
-Biztos, hogy ez jó ötlet?-nézett rám egy kicsit kételkedve.
-Biztos.-bizonygattam.-Át szeretnék öltözni. Amúgy meg ismerlek. A nyomomban járnál, hogy ha elesnék, akkor felkapj, mielőtt a padlót csókolnám meg helyetted.-mondtam, mire nevetésben tört ki.
Beigazolódott a kijelentésem, ugyanis amíg a szobámba nem értem követett. Sajnos a bibi az volt, hogy kizártam a szobából.
-Ezt nem élvezem!-hallottam meg a hangját kívülről.
-Én viszont igen.-kuncogtam, miközben kinyitottam a szekrényajtót és ruháim között kezdtem kutakodni..
-Esme, ez nem vicces!
-Szerintem meg az!
Nagyjából ilyen rövid szóváltásokkal telt el a következő fél óra. igen. Fél óráig szivattam szerencsétlent. Amúgy már 10 perc alatt kész voltam, a következő 20 percben pedig az ágyon feküdt.
-Élvezed ugye?-kérdezte, miután kiléptem a szoba ajtaján.
-Nagyon.-mosolyogtam, majd adtam neki egy csókot.
Átkarolta a derekamat, én pedig a nyaka köré fontam a kezeimet.
-Esme! gyere idei!-szakította félbe a csókunkat lentről Rosalie hangja.
Carlsile-al kézen fogva mentünk le a nappaliba, ahol Rosalie már a megfürdetett, sampontól illatozott kislányomat fogta a kezében, akin már egy aranyos kis világoskék rugdalózó is volt.
-Ugye, mondtam, hogy kell a babaholmi!-mondta Alice büszkén Jasper-nek.
-Igen, megmondtad.-mondta Jasper, miközben egy kicsit talán megforgatta a szemeit.
-Őt odaadom neked.-állt fel Rose a kanapéról, majd óvatosan a kezembe helyezte a kislányomat.
Édesen aludt. Egy kicsit láttam, hogy mocorgott, amikor a karomba került, de szinte azonnal megnyugodott.
-Szia kincsem!-mondtam neki.
Ugyan tudtam, hogy nem felel, de akkor is jó érzés volt.
-Olyan édes, hogy mindjárt megzabálom.-jött oda mellém Alice.
-Azért ne szó szerint.-röhögött Emett.
-Na ebből elég!-horkant fel Alice.-Egész nap a baromságaidat hallgattam! Most pedig menekülj, mert Istenemre mondom kiterem a nyakad!
Emett egy kissé riadt pillantást vetett Alice-re. Kinyitotta a mellette lévő ablakot, majd kiugrott rajta, Alice pedig utána.
-Lehetetlen esetek.-rázta fejét Carlisle.
-Ugyan Alice elment, de ezt nektek csináltattuk. Gondoltuk, hogy ezt akkor adjuk oda, amikor a baba végleg megszületik. Csak egy kis apróság.-lépett oda hozzánk Jasper egy lila masnival átkötött fekete dobozzal.
Carlisle átvette tőle, majd óvatosan kibontotta a masnit. Levette a doboz tetejét. Kíváncsian odahajoltam. Egy kép volt az. Rólam és Carlisle-ról, rajta pedig egy idézet.
"Kezdetben még szabad a szívünk – mi sem természetesebb, mint hogy egyik személyt jobban kedveljük a másiknál; de igazán beleszeretni valakibe, minden bátorítás nélkül: ehhez kevés embernek van mersze."
-Köszönjük szépen!-mosolyogtam rá Jasperre.
-Az gáz, ha mi nem vettünk semmit?-kérdezte Rosalie.
-És én?-nézett rá Edward.
-Nem. Nincs ezzel semmi baj.-mondta Carlisle.
-De olyan izé, hogy ők adtak, mi meg nem.-siránkozott tovább Rose.-Nekem ilyenek miért nem jutnak az eszembe?
-Megfogod egy kicsit?-néztem rá Carlisle-ra, akinek-miután leesett neki, hogy Carly-t akarom odaadni- átvette tőlem.
Odamentem Rosalie-hoz és Edward-hoz és leültem melléjük a kanapéra.
-Jegyezzétek meg jól, hogy nekem nem kell semmi. Ebben benne van mindenféle puccos és drága ajándék, ráadásul még az olcsó egyszerűek is. Most már mindenem megvan.-mondtam.
Rosalie óvatosan átölelt, majd Edward is csatlakozott hozzánk.
-Szeretlek titeket!-mondta Rosalie.
A kanapén fekszem már legalább fél éve egész álló nap. Carlisle igyekszik mindentől megóvni, de ez nem nagyon megy neki. Ha tovább a feküdnöm kell, esküszöm kelés fog keletkezni a fenekemen. A hasam szép nagy, amivel az állás és járás is nehezebben megy. Az az augusztusi nap, aztán végül mindent megváltoztatott, mert akkor tényleg úgy éreztem, hogy széthullik a családunk. Rosalie és Emett maradtak itthon velem. Alicéknek dolguk akadt, Edward csavargott, a férjem pedig dolgozott. A nap már lement és már lassan éjfél is lett, de nem volt itthon nagyon senki, Emettet, Rosalie-t és engem leszámítva.
-Miért nem jön már senki?-kérdezte Emett.
-Hívtam Carlisle-t, de nem veszi fel.-mondtam.
-Alice-el, Edward-al és Jasper-rel is ugyanez a helyzet.
-Hol lehetnek?-kérdezte Emett.
-Nem tudom. De nem érdekel ki ér haza előbb, én beolvasok neki.-mondta Rosalie.
-Mikor voltatok utoljára?-kérdeztem.
-2 napja.-mondta Emett, Rosalie pedig bólintott.
-Menjetek.-álltam fel a kapaéról.-Én majd elleszek.
-Esme, ránk vagy bízva!-erősködött Rosalie.
-Igen. Nem hagyunk egyedül.-csatlakozott Emett.
-Miattam pedig nem fogtok éhezni! Menjetek! Telefonálok, ha van valami.
Emett Rosalie-ra nézett, akin most először láttam azt, hogy tanácstalan.
-Biztos megleszel?-kérdezte.
-Persze.
-Sietünk vissza.-mondta Emett, azzal elmentek.
Ezután még egy csomószor csörgettem meg Carlisle-t, aki lehet, hogy azóta süket lett, mert még mindig nem vette fel. Nagyjából 1 órával később még mindig nem jött meg senki. Ordítozást hallottam kintről. Mintha Rosalie és Emett lettek volna. A pléddel a hátamon az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. Rosalie és Emett veszekedtek a sötétben, majd Rosalie eltűnt és egy fél pillanat múlva elhajtott a piros kocsival. Emett szitkozódott és visszarohant az erdőbe, de nem ment Rose után. Éreztem, hogy Rose után kéne mennem. A plédet a kanapéra, majd írtam egy cetlire üzenetet Carlisle-nak. Felkaptam a kulcsaimat és a kabátomat, majd lebaktattam a garázsba. Beültem a saját kocsimba, majd kijártam a garázsból és elindultam valamerre. Egyfolytában csörgettem Rosalie-t. Nagy nehezen felvette.
-Esme?-kérdezte.
A hangja fájdalomról árulkodott.
-Hol vagy, Rose?-kérdeztem.
-És te hol vagy? Mert szerintem nem otthon.
-Utánad jöttem. Légyszíves állj félre! Beszélnünk kell!
-Jó.-azzal kinyomta.
Egy idő után megláttam Rosalie autóját az út szélén. Leálltam mögé. Rose a kocsinak támaszkodott. Kiszálltam az autóból, majd Rosalie felé indultam.
-Mi történt?-kérdeztem, majd mikor mellé értem átkaroltam a vállát.
-Carlisle kinyír, ha meglát itt.-próbált mosolyogni, de nagyon nem ment neki.
-Carlisle legyen a legkevesebb problémám. Mi történt veletek?
-Veszekedni kezdtünk. Már magam sem tudom, hogy min. Olyanokat vágtam a fejéhez, hogy már megbántam.
-Emett nagyon ramatyul nézett ki, miután elmentél.
-Te láttad?-kérdezte.
-Igen.-bólintottam.
-Annyira sajnálom, hogy miattam kockáztattad a baba egészségét.
-Nem haragszom. Az a fontos, hogy most kibéküljetek.
-Nem hiszem, hogy megbocsátana.
-Sosem tudod meg, ha meg sem próbálod.-mondtam mosolyogva.
Hirtelen egy kocsi hajtott el mellettünk, de alig ment 2 métert lefékezett. Carlisle szállt ki belőle.
-Na most jön a fejmosás.-mondta Rosalie.
-Szia drágám!-mosolyogtam rá.
-Te mit csinálsz itt? Feküdnöd kellene.-nézett rám aggódó tekintettel.
-Volt egy kis családi dráma. Amúgy meg ha tovább fekszem hólyagos lesz a fenekem.
-Milyen dráma?-nézett Carlisle felváltva rám és Rose-ra.
-Amúgy is, miért te osztod itt az észt, amikor még a telefont sem vetted fel?-néztem rá szúrósan.
-Hát...tudod...az úgy volt....-kezdte el.
Rosalie nevetni kezdett.
-Mi lenne ha inkább hazamennénk?-kérdezte Carlisle.
-Benne vagyok.-mondta Rosalie.
-Gyere, te velem jössz.-indított el Carlisle az autója felé.
-Várj! Az enyémmel mi lesz?-kérdeztem.
-Majd valakit visszaküldünk érte.
Beszálltam a kocsijába, Rosalie pedig a sajátjába.
-Butaságot csináltál, ugye tudod.-mondta, miközben hazafelé tartottunk.
-Rosalie és Emett veszekedtek és Rose elment. Egy pillanatra azt hittem, hogy széthullik a családunk. Nem hagyhattam, hogy Rose elmenjen. Ne haragudj, nem akartam.-mondtam, miközben egész végig a kerek hasamat simogattam.
-Te is tudod, hogy sosem haragszom rád.-nézett a szemembe.
-De azért most az utat figyeld.
-Ja, persze. Bocs.-mosolygott, majd újra az útra szegezte a szemét.
Amikor a visszaérkeztünk Emett, Jasper és Alice már a teraszon vártak minket. Kiszálltunk a kocsiból.
-Hol voltatok? Minden oké?-kérdezte Alice aggódva.
-A kérdés az, hogy ti hol voltatok?-förmedt rá Rose Alice-re.
-Rosalie, hagyd.-szólt rá Carlisle.-Jasper visszamennél Esme kocsijáért?-nézett Jasper-re, aki csak bólintott és már ott sem volt.
-Rose, beszélhetnék veled?-nézett Emett Rose-ra, aki bólintott, majd eltűntek.
Alice bement a házba, így ketten maradtunk.
-Nem akarsz bemenni?-nézett rám Carlisle.
-Nem.-ráztam meg a fejem.
-Meg fogsz fagyni,ha tovább maradunk.-húzott közel magához.
-Akkor legalább veled fagyok meg.-mondtam.
Felnéztem az égboltra. Sötét volt és csak a csillagok világítottak rajta.
-Akkor is beviszlek.
Ezzel a kijelentéssel a karjaiba kapott, és becipelt a házba.
-Komolyan azt hiszed, hogy nem tudok a lábamon menni?-kérdeztem, miközben alig bírtam ellenállni a nevetésemnek.
-Komolyan.-mondta, majd megcsókolt.
Amikor beértünk a nappaliba Rosalie és Emett már teljesen kibékültek.
-Ezek szerint minden oké, köztetek.-mondta Carlisle, majd letett a kanapéra és mellém telepedett.
-Igen.-mondta Rosalie.-Csak egy apró félreértés volt.
-Aminek nagy feneket kerítettünk.-mondta Emett, mire Rose bólintott.
-Örülök neki.-mondtam.
Este próbáltam aludni valamennyit, mivel a baba miatt kell, de egyfolytában rugdosta a hasamat. Éjfél volt, én pedig hulla voltam.
-Eleven gyerek lesz az biztos.-jegyezte meg Emett vigyorogva.
-Tényleg! Fiú lesz vagy lány?-kérdezte Alice.
-Nem tudom. Nem látom, akárhogy is próbálom kideríteni.-mondta Carlisle.
-Akkor már ketten vagyunk.-mondta Alice.
-De te sejted.-nézett rám Edward.
-Az csak sejtés. Nem jelent semmit.-mosolyodtam el.
-Kislányra tippelsz, ugye?-mosolygott rám a férjem.
-Honnan tudod?-néztem rá csodálkozva.
-Megérzés.-mondta és a hasamra tette a kezét.-Fantasztikus!
-Érezted?-néztem rá, mire bólintott.
A szobámban ébredtem fel. Azt sem tudom, hogy kerültem oda. Amennyire a hasam engedte feltápászkodtam és lesétáltam a nappaliba. Üres volt. -Hahó!-szóltam, mire Aro mellettem termett. -Heló Esme!-mosolygott rám, de valami ördögi volt a tekintetében. -Megtudtad, amit akartál. Mit akarsz még?-kérdeztem, miközben egyre jobban hátráltam tőle. -Hova sietsz?-kérdezte, majd megragadta a kezem és kivonszolt a házból. Esett az eső. Amikor kiértünk Carlisle-lal találtam szembe magam. Aggódó pillantást vetettem rá. Láttam rajta, hogy próbál erős maradni, de nem nagyon sikerül neki. Aro-ra néztem. -Mit akarsz tőlünk? -Tudod te azt jól.-azzal intett. A bokorból két férfi engem fogott le, másik kettő pedig Carlisle-t. Egy harmadik termett a férjem mellett. Küzdöttem, hogy valahogy kiszabaduljak, de mintha láncok tartottak volna. Egy pillanat műve volt az egész. A végén a férjem élettelen teste már égett a szemeim előtt. A férfiak elengedtek én pedig a földre zuhantam és felkiáltottam.
-Esme, mi baj?-hallottam Rosalie aggódott hangját.
Ébren voltam. Csak álmodtam, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész. Az arcomra tettem a kezem és szaporákat lélegeztem. Éreztem, hogy a hajam teljesen izzadt volt, patakokban csöpögött rólam a víz.
-Carlisle, gyere ide!-kiáltotta Alice.
A férjem egy pillanat töredéke alatt termett mellettem. Mélyen a szemembe nézett.
-Itt vagy!-mondtam, majd óvatosan az arcához értem.
-Itt is maradok! Soha nem hagylak el!-nyomott egy puszit a homlokomra.
-Maradj velem.-kértem.
-Nem megyek sehová, megígérem.
Nagyjából felültem és átöleltem. Olyan szorosan, mintha tudnám azt, hogy holnap már nem lenne az enyém. Éreztem, hogy a karjai a hátamra fonódnak. Óvatos volt, mintha egy törékeny virágszálat tartana a kezei között. A nyugalom ami áradt belőle lassan engem is átjárt. Lassan nyugodtam meg, amihez az ölelésére is szükségem volt. Nyugodt voltam, de olyan jó érzés volt ölelni.
-Jó érzés?-kérdezte.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem szóltam semmit, csak bólintottam és még jobban a nyakába fúrtam a fejem. Szorosabban körém fonta a karját, de még mindig gyengéd volt. Közbe felült mellém, hogy neki se legyen nagyon kényelmetlen.
-Kényelmes vagy.-mondtam neki, mire adott egy puszit a hajamra.
-Csak úgy kíváncsiságból, meddig leszek a párnád?-kérdezte nevetve.
-Hallgass inkább. Ez így kényelmes.-mondta, de a szememet nem nyitottam ki.
-Maradj csak, ameddig jónak látod.-simogatta a hátam.
-Szeretlek.-suttogtam, majd felemeltem a fejem a válláról és mélyen a szemébe néztem.
-Én is szeretlek.-mondta, majd megcsókolt.-Örökre veled maradok, és nem engedem, hogy bármi bajod essen!
Forks-ban már vége kéne lennie a télnek, de a hó még jobban esik. A babám Carlisle szerint egészséges és nincs vele semmi baja, habár még így is alig látni, hogy terhes vagyok. A vámpírok nem érzékelik az évszakok változását, de azért akármilyen furcsa volt fáztam. Carlisle szigorú ágynyugalomra rendelt ugyan, de nem bírtam tovább. A szekrényben elővettem egy kötött kardigánt, amit csak összefogtam magamon, nem gomboltam be és lementem a nappaliba. Amikor leértem mindenki lepődötten nézett rám.
-Szívem, mit csinálsz?-termett mellettem Carlisle aggódva.
-Élem a társasági életem.-mondtam, majd megsimogattam az arcát.
-Mondtam, hogy ágyban kellene maradnod. Mi majd gondoskodunk mindenről. Feküdj vissza, légyszíves!-erősködött tovább.
-Mivel úgy sem alhatok, akkor meg nem tök mindegy hol vagyok? Inkább lefekszem akkor a kanapéra, de nem kuksolok a szobában.
-Jó, akkor maradj itt.-adta rá áldását, mire megcsókoltam.
-Nem lesz semmi baj.-mondtam gyöngéden.
Carlisle gyengéden átölelt.
-Milyen megható pillanat.-hallottunk egy ördögi hangot.
Aro volt az, a Volturival körítve. Rosalie, Emett, Jasper, Alice és Edward le voltak fogva, a segítségünkre sem siethettek, ha történne valami. Hirtelen Carlisle is elrángatták mellőlem. Olyan erősen fogták le, hogy semmit sem tehetett értem.
-Hagy őt békén!-ordította.
Nekidőltem a falnak. Nem tudtam, hogy mi fog történni.
-Drága Esme!-indult el felém Aro.-Régen láttalak.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, miközben, miközben álltam a pillantását.
-Kismadarak csiripelték, hogy egy ideje duplán vagy. Már, ha érted, hogy mire gondolok.-mondta, majd a hasamra tévedt a tekintete.
-Mit akarsz ezzel?-tudakoltam.
Aro nevetni kezdett.
-A gyermek minden bizonnyal halhatatlan. Ezért pusztulnotok kell.-mondta.
A hangjából kilehetett hallani, hogy semennyi együttérzés sem volt benne.
-Ha a családodnak nem is, neked biztosan.-mondta, majd megragadta a torkomat és egy kicsivel a föld fölé emelt.
Nem érzékeltem a külvilágot. A hallásom cserben hagyott, csak a látásomra hagyatkozhattam, de nagyon arra se. Láttam, hogy mindenki utat próbál törni, hogy valahogy segítsen, de Rosalie és Alice egy idő után feladták. Carlisle a megőrülés határán volt. Nagy meglepetésemre Aro nem ölt meg, hanem a fallal szemközti üvegajtónak dobott. Olyan nagy sebességgel csapódtam az üvegnek, hogy kitörött és én máris a házon kívül találtam magam a földön fetrengve. A hó hideg volt úgy, hogy hirtelen csapódtam bele. Sikolyokat hallottam csak. Hanyatt feküdtem és borzasztóan fájni kezdett a hasam, és kínomban felordítottam. Aro hirtelen előttem termett és győzelemittasan rám vigyorgott.
-Nagyon szívós a feleséged, Carlisle-mondta.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, miután sikerült összeszedtem valamennyi erőmet.
-A gyerekedet akarom megölni.
-A gyerekem nem halhatatlan.-nyögtem fel.
Aro meglepett arcot vágott. Mögötte sikerült kiszúrnom Carlisle aggódott pillantását. Aro megfogta a kezem, majd az emlékeim között kezdett keresgélni. Megtalálta azt, amire szüksége volt. A novemberi jelenetet találta meg az emlékeim között. Azt, amikor visszaértünk Forks-ba és kiderült, hogy terhes vagyok. Azt is látta, amikor Carlisle a terhességem veszélyeit ecsetelte. Miután Aro megtudta azt, amire vágyott elengedte a kezem. A pillantása még mindig döbbent volt. Hátat fordított nekem, majd az embereit nézte.
-Mi történt?-kérdezte Caius, aki erősen szorította Carlisle egyik karját.
-Hazamegyünk.
Mindegyik gárdatag elengedte azt, akit épp lefogott, majd amilyen hirtelen jelentek meg, olyan hirtelen tűntek el. Akármerre is néztem, csak aggódó tekinteteket láttam. Amint egy kicsit is biztonságban éreztem magam sírni és ordítani kezdtem egyszerre. Carlisle és a többiek hirtelen termettek mellette.
-Nincs semmi baj! Itt vagyok!-fogta két a keze közé az arcomat a férjem.-Nincs semmi baj!
Ezzel az egyik kezét a hátam mögé tette, a másikat pedig a térdem alá és felkapott a földről. Rosalie kinyitotta neki az ajtót, ami egyenesen a nappaliba vitt minket. Óvatason tett le a kanapéra, miközben egész úton befelé a hasamra szorítottam a kezem. Miután letett, utána se akartam elengedni. Nagyon külös érzésem támadt, ugyanis hirtelen rázni kezdett a hideg.
-Rosalie, légyszíves hozz egy plédet.-mondta Carlisle Rosalie-nak, de a szemeit le nem vette rólam és végig a fejemet simogatta.
Rosalie rögtön ott termett a kedvenc sötétrózsaszín plédemmel. Carlisle betakart vele.
-Engedned kell, hogy megnézzem.-mondta, miközben még mindig a fejemet simogatta.
-Nem akarom.-mondtam és éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon.
-Meg kell néznem, Esme. Hidd el, hogy nincs más választásom.
A hangja együtt érző volt. Tudta, hogy nem akarom, de azt is tudta, hogy ha most nem nézi meg, talán elveszíthetem. Beletörődve ebbe némán bólintottam. Plédestül ismét a karjában találtam magam. Edward kinyitotta a vizsgáló ajtaját.
/Rosalie szemszöge/
A Volturi egy szempillantás alatt termett nálunk. Két idióta le is fogott, hogy még véletlenül se tudjon egyikünk sem segíteni Esme-nek. Amikor Aro a torkánál fogva ragadta meg Esme-t mindannyian igyekeztünk kiszabadulni, de én és Alice egy idő után feladtuk, mivel semmire sem mentünk. Mellettem Carlisle ordítva próbált utat törni nem több sikerrel. Eszembe jutott Esme kérése. Megkért, és én a szavamat adtam arra, hogy egyben tartom Carlisle-t, ha vele történne valami. Ahogy Aro Esme torkát szorongatta egy pillanatra felvillant benne, hogy mi lesz, ha most tényleg megöli. Aro végül nem ölte meg Esme-t, csak a fallal szembeni üvegajtónak hajította, ami kitört, ahogy Esme átzuhant rajta, és a hóra esett. Sikoltoztam és kapálóztam annyira, amennyire csak bírtam. Ha most Aro tényleg megöli Esme-t, akkor saját kezemmel tépem le a fejét. legalább, ha utána megölnek, akkor tiszta lelkiismerettel halok meg. DE Esme kérésének eleget téve nem tehettem. Aro végül nem ölte meg. miután belelátott az elméjébe intett a gárdájának, akik elengedtek minket, majd eltűntek. Mindannyian a hóban fetrengő Esme-hez rohantunk. A hasát szorongatta. Carlisle igyekezett megnyugtatni, majd felemelte a hideg talajról és befelé igyekezett vele. Kinyitottam előtte az ajtót. Carlisle bevitte a nappaliba, majd lefektette a kanapéra.
-Rosalie, légyszíves hozz egy plédet.
Azonnal felrohantam Esméék szobájába, majd az ágyról elhoztam a kedvenc sötétrózsaszín plédjét és odavittem Carlisle-nak, aki Esme remegő testére helyezte. Esme még így is szorongatta a hasát. Emett megérezte, hogy nagyon aggódok Esméért, ezért védelmezően magához ölelt. Carlisle nagy nehezen rávette a feleségét, hogy a kisbabát hadd nézze meg. Esme beleegyezett, Carlisle pedig bevitte a vizsgálóba. Hosszú és nyugtalan órák teltek el, míg Carlisle végül sötétedés után kijött a vizsgálóból.
-Hogy van?-kérdezte Alice.
Furcsállom, hogy pont ő nem látta sem a Volturi érkezését, se azt, hogy mi lesz Esme állapotával.
-Nem láttad?-nézett rá csodálkozva Carlisle.
Alice csak a fejét rázta.
-A baba túlélte.-mondta Carlisle, mire láthatólag mindannyian megkönnyebbültünk.
-De?-kérdeztem, mivel az ilyen mondatokban mindig van egy "de".
-De Esme-nek valahogy eltörtek a bordái, ahogy a földre zuhant.
-Én azt hittem, hogy a vámpíroknak nem törnek el a csontjaik.-mondta Edward.
-Én is. De mivel a baba ember, ezért bizonyos emberi dolgok visszatértek a terhesség idejére Esme-be. Ezért van az, hogy fázott, miután behoztuk és ezért törtek el valószínüleg a bordái is. A sírás is ehhez köthető, ahogy az alvás is, ugyanis elaludt a vizsgálóasztalon.
-De ezek folyamatosan jönnek elő, ugye?-kérdeztem.
-Igen, és ahogy nézem a magzatra semmilyen káros hatással nincsenek.
-Akkor ezeket a magzat idézi elő?-kérdezte Alice.
-Igen. Mivel a magzat nem halhatatlan, ezért bizonyos emberi szükségletek megjelennek a terhesség ideje alatt. Ilyen a sírás, a fájdalom és az alvás vagy a hőmérséklet észlelése is.
-Ez egyszerre nagyszerű és hátborzongató.-mondta Jasper.
-Rosalie, Alice szeretném ha hoznátok le takarót és párnát. Nem akarom, hogy ha lenne valami Esme-vel ne tudjak azonnal segíteni. Sokkal biztonságosabb, ha a kanapéra fektetjük. Emett segítenél,-nézett Carlisle Emett-re, aki bólintott.
Alice-el az emeleten kutakodtunk párnák és takaró után. Amikor megtaláltuk őket és levittük őket a nappaliba Emett már ott állt karjában az alvó Esme-vel. Alice kényelmesen elrendezte a párnákat, Emett pedig lefektette Esme-t a kanapéra, én pedig betakargattam.
-Tudom, hogy ez most egyikőtöknek sem könnyű. Ha valamelyikőtök el akar menni akkor teljesen megértem.-mondta Carlisle.
-Idióta vagy!-mondtam.-Nem hagyjunk itt titeket ilyenkor. Látni lehet, hogy most minden segítségre szükségetek van. nem dísznek vagyunk itt mi sem, hanem azért, hogy összetartsunk jóban-rosszban, mint egy család.
-Ez így igaz.-mondta Alice, majd mindenki helyeselt.
-Köszönöm szépen!-mondta Carlisle, amjd mindannyian megöleltük egymást.
-Hahó, én is itt vagyok!-hallottuk meg a kissé kimerült Esme hangját.
Mindannyian fölé hajoltunk.
-Mennyit hallottál?-kérdezte Carlisle mosolyogva.
-Épp eleget, hogy tudjam, hogy engem kihagytatok a csoportos ölelésből.-vágott duzzogó arcot Esme, mire mindenki felnevetett.
-Soha semmiből nem hagyunk ki.-mondtam, majd felém nyújtotta az egyik kezét, mire megfogtam és megszorítottam.
Mindannyiunk biztatására Carlisle elment dolgozni, habár nem nagyon akart. Azzal a feltétellel ment el csak, ha nem vesszük le a szemünket Esme-ről. Felváltva ültünk mellette. Épp vele voltam, amikor hirtelen megszólalt.
-Köszönöm Rosalie!
-De mégis mit? -kérdeztem.-Nem csináltam semmit, csak a tévét nézem veled.
-Nem ezt. Mindent. Köszönöm, hogy vagy. nélküled nem lennénk sehol.
-Ezt nem igazán értem.
-De, szerintem pontosan érted. Mindig ott vagy, ha szükség van rád. Ha Aro megölt volna tudom, hogy valahogy visszatartottad volna Carlisle-t attól, hogy a vesztébe rohanjon.
-Inkább én öltem volna meg Aro-t, nem Carlisle.
Esme mosolygott.
-Komolyan mondom!-erősködtem.-Tiszta lelkiismerettel mentem volna a túlvilágra, mert tudom, hogy megbosszultam a halálodat.
-Emett nem bírta volna elviselni.
-Mert Carlisle a tiédet el tudta volna, igaz? -néztem rá kérdőn, mire bólintott.
-Nem, ő még annál inkább sem. Több, mint 100 évnyi házasság után is a tűzbe rohannánk a másikért.
-Észrevehető. Annyira védelmezően néz rád mindig. Mintha egyszerűen nem bírná elviselni, ha történne veled valami.
-Emett is ilyen, nem csak Carlisle.-mondta Esme mosolyogva.
/Esme szemszöge/
Carlisle egész nap legalább óránként hívogatott minket. Hol a mobilokat, hol a vezetékest csörgette. Emett már ott tartott, hogy kihajítja a telefonokat az ablakon, csak, hogy ne csörögjenek már. Tök mindegy, hogy ki vette fel a telefont-Rosalie, Emett, Jasper, Edward Alice vagy én- Carlisle első kérdése: Hogy van Esme? Persze mindannyian azt mondtuk, hogy jó vagyok, mert ez volt az igazság. Egész nap feküdtem és a tévét bámultam, csak akkor álltam fel, amikor kinyújtottam a lábam, habár Rosaliék nagyon azt sem engedték.
-Egyezzünk meg! Holnap nem megy dolgozni, mert én ezt még egyszer ki nem bírom.-csapta le Emett az egyik mobilt az asztalra.
-Megegyeztünk.-mondta Alice, miközben egy divatlapot lapozgatott.
-Benne vagyok.-mondtam, mire minden kíváncsi szem rám meredt.
-Hogy-hogy belemész?-nézett rám Edward kérdő tekintettel.
-Nem akarom egész nap a telefon csörgését hallgatni. Imádom a férjemet, de esküszöm megfolytom, ha hazaér.-válaszoltam, mire mindenki nevetni kezdett.
-Támogatom az ötletet.-mondta Emett.
Este azonban Carlisle kocsija járt a ház elé. Fél másodperc sem telt bele, ő már a nappaliban is termett.
-Hogy vagy szívem?-kérdezte, majd odajött hozzám és elém guggolt.
-Egy csomószor hívtál minket és még kérded?-kérdezte Jasper elképedve.
-Ennyire fárasztó voltam?-nézett körbe Carlisle, mire mindenki bólogatott.
-Sajnálom szívem, de Emett már ki akarta dobni a telefonokat az ablakon.-mondtam.
Igyekeztem együtt érző lenni, de annyira nevetségesnek találtam az egész szituációt, hogy elnevettem magam.
-Sajnálom.-simogatta a hajam.
-Semmi baj.-adtam neki egy puszit.-De úgyis tudod, hogy hívunk, ha van valami.
-Pontosan.-mondta Emett.-Ezért nem engedünk el holnap dolgozni.
-Hiszen tegnap este még ti magatok bizonygattátok, hogy el kell mennem.-nézett körbe a férjem hitetlenkedve.
-De akkor még nem láttuk előre, hogy ez lesz.-nézett Edward egy kissé bosszúsan Alice-re, aki csak mosolyogva húzogatta a vállát.
Miközben a többiek elmentek vadászni Carlisle otthon maradt velem és egy méterrel nem távolodott el mellőlem.
-Biztos, hogy jól vagy?-kérdeztem, mert már egy kicsit meguntam, hogy fel-le járkál.
-Remekül.-mondta és tovább járkált.
Meguntam. Kitakaróztam és felálltam a kanapéról.
-Mit csinálsz Esme?-nézett rám Carlisle, majd mellettem termett és óvatosan visszaültetett a kanapéra.
-A fontosabb kérdés az, hogy te mit csinálsz? Tegnap óta nem ismerek rád.
Nem szólt semmit, csak a tenyerébe temette az arcát. Ha nem lenne vámpír azt mondanám, hogy sír. A hátát simogattam, miközben óvatosan a vállára fektettem a fejem.
-Szeretlek.-hallottam halk hangját.
Felemeltem a fejem a válláról, ő pedig felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.
-Azt hittem tegnap végleg elveszítelek. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Még mindig a sikoltásod jár a fejemben.-mondta.
Hozzábújtam. A karjával betakart, hogy ne fázzak és védelmezőn körém vonta a karját.
-Én is szeretlek.-mondtam, majd megcsókoltam.
Elvette a kezeit a hátamról, majd úgy csókolt, hogy közben végig a tenyerében fogta az arcomat. Átöleltem a nyakát.
-Megesküszöm neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ezt mindketten túléljek. Már mindketten fontosak vagytok nekem, és már egyikőtök nélkül se tudnám elképzelni az életemet.
Letörölt az arcomról egy előtörő könnycseppet, amit a meghatottság okozott.
-Veled fogom végigcsinálni az egészet.-mondta, miközben az arcomat simogatta.
-Mással végig sem csinálnám csak veled.-fogtam meg a kezét.
Nem szólt semmit, csak még közelebb húzott magához, és még erősebben csókolt.
Az esküvői rémálmom az utóbbi időben egyre többet tért vissza, miközben aludtam. Apunak nem mondtam meg, de gondolom a bizonytalanságom valamilyen szinten rávezette. Mivel a házassági évforduló napja egyre közeledik a dalokat is gőzerővel tanulom. Annyit skáláztam már, hogy Rosalie szerint addigra el fog menni a hangom. nem tervezem, hogy addig berekedek. Az alaszkai rokonaink Tanja, Irina és Kate is hívtak, hogy mennyire öltözzenek ki. Mivel Alice nem volt a közelemben, amikor épp telefonáltam velük, csak annyit mondtam, hogy nem kell estélyibe jönniük.
A házassági évfordulós bulit Alice szerencsére szombatra tette. Reggel a szobámban lévő tükör illegettem magam jobbra-balra, amikor a nővérem lépett be a szobámba.
-Szia Carly!-köszönt.
A hangjára hátat fordítottam a tükörképemnek és végignéztem rajta. Alice egy lila koktélruhát viselt, majdnem hasonlót, mint Edward és Bella esküvőjén. Egy hozzá illő magassarkú volt a lábán. Meseszép látványt nyújtott, de az összhatást elrontotta egy kissé a kezében lévő mappa.
-Szia!-mosolyogtam rá.-Anyuék nem kérdezték, hogy mi ez rajtad?
-De. Amúgy nem kérdeztek semmit.
Ez jellemző anyuékra. Kinézik Alice-ből az efféle dolgokat.
-Mi a baj?-kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mit keres Alice épp nálam.
-Ja igen.-nézett a mappájába, majd ismét rám.- A dekorációt délután hozzák és 5-kor kezdődik a buli. Addig el kéne terelni Carlisle és Esme figyelmét. Ugye képes leszel rá?
-Mi?-néztem tágra nyílt szemekkel.
-El kéne terelni a figyelmüket 5-ig. Úgy sincs semmi dolgod.
-Ezt, hogy érted? Azt hittem a beszéd....
-Carly, nem lesz beszéd. -közölte teljesen hétköznapi hangon.
-Mi?? Tessék???-ripakodtam rá.-Rámsóztad azt a hülyeséget és már ki is találtam, hogy mi legyen, erre az utolsó pillanatban szólsz, hogy mégsem lesz beszéd?-emeltem fel a hangom, mire Rosalie-t is idefújta a szél.
-Mit mondtál neki?-nézett mérgesen Alice-re.
-Azt, hogy nem beszéd.-mondta Alice.
-Te idióta! Miért az utolsó pillanatban kellett szólni? Carly azóta ezen dolgozik.-védett meg Rose.
-Hagyd csak.-mondta Rose-nak.-Ezt már megszokhattuk Alice-től.-majd Alice-re néztem.-Azért csak elterelem a figyelmüket. Legalább egyikünknek legyen jó napja, ha már nekem nem lehetett.
Ezzel kicsusszantam a nővéreim mellett a szobából és elindultam megkeresni anyuékat. Épp apu dolgozószobájában sakkoztak.
-Sziasztok!-köszöntem, amjd becsuktam magam mögött az ajtót.
-Szia kincsem!-köszönt mosolyogva anyu, majd leütötte apu egyik bástyáját.
-Mit szeretnél?-kérdezte apu.
-Ugye lesz az év végi bál...-kezdtem el az első ötletet, ami beugrott a fejembe.
-Azt hittem már szeptemberben kijelentetted, hogy nem mész.-nézett rám anyu mosolyogva.
-Attól még, hogy nincs párom elmehetek nem?
-De, elmehetsz. -mondta apu.-Csak azt nem értem, hogy ehhez mi miért kellünk.
-Eljötöök velem ruhát nézni?
-Mi?-néztek rám egyszerre.
-A szüleim vagytok és számít a véleményetek.
-Oké.-bólintott apu.-Holnap elmehetünk Port Angeles-be.
-Nem mehetnénk ma? Holnap tanulnom kell.
-Oké, akkor 10 perc és mehetünk.
-Köszönöm!-mondtam, majd megöleltem a szüleimet.
Apu tájékoztatta Alice-t és Rosalie-t, hogy Port Angelesbe megyünk. Alice pillantása felém egyszerre volt hálás, bocsánatért esedező és kiváncsi. Hálás azért, mert elintéztem, hogy anyuék ne legyenek itthon, bocsánatért esedező, mert sajnálta az előtt történteket, és kiváncsi, mivel nem értette, hogy amiért ő eltörölte a beszédemet én miért segítek neki mégis. 11-kor indultunk el, és 5-kor kezdődik a buli. Az 6 óra. Nagyjából 1 óra az út Port Angeles-be és 1 vissza. Még így is maradt 4 órám. Hogy fogok lefoglalni 2 vámpírt 4 órán keresztül. Port Angeles-be érve bementünk egy márkás ruhaüzletbe, ahol az összes létező ruhát felpróbáltam. Még azt is, amik nem tetszettek és irtó rondák voltak, csak azért, hogy menjen az idő.
2 óra után a választásom egy fehér, pánt nélküli estélyi ruhára esett. Vettünk hozzá nyakláncot, cipőt és egy kis kézi táskát is. Ha mégse mennék el a bálba, akkor majd valamire felveszem. A bevásárlás után apu szó szerint már futólépésben sietett a kocsihoz.
-Hazamegyünk?-kérdeztem.
-Igen.-mondta apu.
-Miért?-tudakoltam, hogy húzzam az időt.
-Carly akár hiszed, akár nem elfáradtunk.-mondta anyu.
-De még nem mehetünk haza.
-Miért?-kérdezte apu.
-Mert ma még nem ettem semmit. Előbb nem ehetnénk valamit? Utána ígérem mehetünk haza.
-Üljetek be a kocsiba. Mindjárt visszajövök.- mondta apu, majd odaadta a kocsikulcsot anyunak és elviharzott.
Anyuval beértünk a kocsiba. Apu bő 10 perc múlva visszaért. A Burger King-be ment be nekem sajtburgert venni. A zacskót letette mellém a hátsó ülésre.
-Azt hittem nem ehetek a kocsiban.-néztem apura döbbenten.
-Igen, de most sietünk haza, szóval kivételt teszek. De akkor is örülnék, ha a zacskóba ketchupoznál.
Aztán elindultunk haza. Felhős volt az ég, pedig az és szerelmére május vége volt. Megettem a kajám, majd az ablaknak döntöttem a fejemet. A felhős idő és a rádióban szóló idióta szimfónikus zenekar annyira lelombozta a kedvem, hogy bealudtam.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem még mindig a kocsiban ültem. Anyu elől, csak apu hiányzott. A szimfónikus zenekart hála az égnek felváltotta valami modern pop zene.
-Szia álomszuszék!-mosolygott rám anyu a visszapillantó tükrön keresztül.
-Apu hol van?-tudakoltam.
-Baleset történt. Két autó megcsúszott a vizes úton. Apád mert a franc tudja miért elment hős dokit játszani. Addig nem mehetünk tovább, amíg a kocsik maradványait el nem takarítják az útból.
-Mennyi az idő?
-Most fél 5.-nézett anyu a kocsiban lévő kis órára.-Már felhívtam Alice-t, hogy mi történt. Azt mondta, hogy nyugodtan ráérünk.
-Értem.-bólintottam.
Apu negyed óra múlva tért vissza újra. Tájékoztatott minket az eseményekről. A darabokat ellapátolták az útból, így mehettünk tovább. Negyed 6-ra értünk vissza. A verandán és az erkélyeken égősorok voltak és kétoldalt csupa lampion.
-Mi ez?-kérdezte anyu, miután kiszálltunk a kocsiból.
-Jó kérdés.-mondta apu.
Rosalie jelent meg a tornácon egy gyönyörű kék ruhában.
A Rosalie-t alakító Nikki Reed, valójában ugye barna hajú, csak nem találtam olyan képet, amin Rose estélyiben, vagy hasonlóban lenne, ezért tettem be egy képet a színésznőről :)
-Mire készültök Rosalie?-kérdezte apu.
-Gyertek be! Mindenki rátok vár!-tessékelte be anyuékat a nővérem.
Egyesen a hátsó kertbe vezette őket, ahol már mindenki ott volt, és amint apuék is megjelentek tapsolni kezdtek.
-Boldog évfordulót!-rohant ki Alice a tömegből, majd megölelte anyuékat.
-Jesszusom!-lepődött meg anyu.-Ezt miattunk csináltátok?
-Egyszer ünnepli a vámpír a 150. házassági évfordulót, nem?-kérdezte Alice.
-Köszönjük szépen! Igazán nem kellett volna!-mondta apu.
-Rosalie te jössz!-mondta Alice.
Rose rám nézett.
-Sajnálom Carly! Nekem adta a beszédet. nem tehetek róla.
-Semmi baj! Menj csak!-unszoltam.
Nem mentem közelebb, hanem a szatyorban lévő ruhámmal nekidőltem az ajtófélfának és inkább távolról figyeltem az eseményeket. Rose felment a színpadra és beállt a mikrofon mögé, amit Luke szabadon hagyott neki. Elővett egy alaposan összehajtogatott fehér papírt. Kinyitotta és ránézett, aztán a tömegre, aztán rám, és újra a papírra.
-Sajnálom Alice, de képtelen vagyok rá! -Anyuékra nézett.-Úgy volt, hogy ma este nem én mondom a beszédet, hanem Carly.-Erre több kiváncsi vámpírszem emredt az ajtóban álló idiótára, azaz rám.- Nagyon készült arra, hogy ma este komolyan lenyűgözzön titeket, ezért sajnálom, de ma este nem én szólok ma hozzátok, hanem Carly.
Rosalie elhallgatott, majd mindenki rám nézett és arra várt, hogy mit reagálok. Ha a bálba nem is jutok el, úgy gondoltam, hogy felavatom a ruhát ma este. Üsse kő, úgyis csak egyszer élünk!
-Mivel Port Angeles-be töltöttem a napot, nem volt időm elkészülni. Szóval egy kis türelmet kérek!
Azzal beslisszoltam a házba és felrohantam a szobámba. Kutyafuttába kapcsoltam be a hajgöndörítőt, és dobáltam le a ruháimat.
-Kell segítség?-jelent meg Alice és Rosalie az ajtóban.
-Kéne.
Alice a szekrényben kezdett kutakodni, ugyanis, amikor vásárlókörutat szervezett nekem és Rose-nak akkor erre a partira vettünk ruhát.
-Hagyd csak. Ma este nem azt fogom felvenni.
-Akkor mit?-nézett rám Alice.
Elővettem a szatyorból a ruhát.
-Ezt.
-Ez fantasztikus! Végre hatással voltam rád!-vágott büszke képet Alice.
Rosalie csak a szemét forgatta. Alice megcsinálta a szolid sminkemet, amit külön kértem tőle, Rose pedig a hajammal babrált. Gyorsan felvettem a ruhát, a cipőt és a hozzá illő fehér nyakláncot.
-Carly biztos nem akarsz átöltözni? Egy rakat veled egykorú srác van lent. Ugye nem akarod vérivásra késztetni őket?-kérdezte Alice.
-Vagy ez, vagy az, amit te választottál.
-Inkább ez.-vágta rá Rosalie, Alice pedig belátta, hogy ez a helyes döntés.
Óvatosan lelépkedtem az emeltre, majd ki a hátsó kertbe. Amikor megjelentem a tornácon mindenki engem kezdett nézni. Ja, el is felejtettem, hogy anyu is átöltözött közbe, hogy az alkalomhoz illő ruha legyen rajta.
Miért épp engem bámul mindenki? Talán vissza kéne öltöznöm. Nem! Az előbb basztam el fél órát ezzel, ráadásul túl szeretnék esni az egész produkción, mielőtt még végképp lehányom magam.
Felmentem a színpadra, ahol Luke és Adam egyszerre mondták, hogy lélegzetelállóan nézek ki, ráadásul észre vettem, hogy egy barna hajú gyerek egész végig engem bámul az idióta szemével. Írta, beszédet, de nem hoztam le, mivel a sok gyakorlás közben megtanultam, ráadásul oylan rövid, hogy egy ovis is képes lenne elmondani. Vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem:
-A 150 egy nagyon különleges szám. Egy ember sem éri el a 150. életévét, ráadásul még a házassági évfordulóját sem. De más jellemző a szüleimre, Esme-re és Carlisle, akiket mind nagyon jól ismerünk. A házassági évfordulók alapja az, hogy mindkét fél rájön arra, hogy eltelt egy év és még mindig ugyanúgy szereti a másikat, mint akkor, amikor először találkoztak. A házasság pecsételi meg a szerelmet, az évforduló pedig még erősebbé teszi azt. Úgy érdemes felkelni reggel, és úgy érdemes ránézni a másikra minden egyes percben, hogy tudjuk, őt nekünk szánta a sors és örökre velünk marad. Tudjuk, hogy őt nekünk teremtette a Sors, nem gondolkodunk el azon, hogy miért épp a mi utunkba ejtette az Élet. Egyszerűen tudjuk azt, hogy amikor először meglátjuk, hogy őt hozzám rendelték és nem máshoz. Nem veheti el tőlem senki addig, amíg én úgy nem döntök, hogy el nem eresztem. -Eddig a tömegre néztem, most viszont teljesen a szüleimre szegeztem a tekintetemet.-Megéltetek együtt 150 évet. Ott voltatok egymás mellett bármi történt is. 17 éves fejjel is észrevettem, hogy különleges kapcsolat van köztetek, ami már 150 éve kialakult. Mindenki azt kívánja tőletek, hogy még jó sokáig maradjatok meg egymásnak. Lehet az 1000 év, vagy 2000, vagy 5000 vagy 1 millió. Nem számít. Csak az, hogy még jó sok éven keresztül így szeressétek egymást, vagy akár még tovább. Én nem kívánok mást, csak ezt.
Itt ért vége a mondandómnak. Ezzel Luke rákezdett a Thousand years című dalra.
Észrevettem Rosalie arcán, hogy megkönnyebült és rohadtul büszke rám. Gondolom azt hitte, hogy nem tudom tovább fokozni. De igen. Ezek szerint tudtam. Amikor végeztem anyuék rögtön feljöttem hozzá és megöleltek.
-Nagyon büszkék vagyunk rád kincsem!-mondta apu, majd adott egy puszit a fejem búbjára, mert gondolom anyu miatt, csak azt érte el.
Anyu ugyanis olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem megfulladok.
-Anyu...Én is szeretlek, de megfojtasz.
-Bocsáss meg kicsim!-engedett el.-Csak annyira büszkék vagyunk rád.
-Gyere szívem! Köszöntenünk kell a vendégeket.-rángatta apu.
Csak azt nem tudom, hogy mit csináltak itt addig, amíg én átöltöztem. Az oké, hogy anyu is ruhát cserélt, de apu mit csinált? Gondoltam, hogy körbesétálok és végignézem a dekorációt. Aki köszön, annak köszönök, de nagyon nem terveztem szóba elegyedni senkivel sem. Közbe persze egy cosmóan leállítottak gratulálni, de nem történt semmi különös. Csak sétálgattam, amíg egyszer csak oldalról belém nem jött valaki. A magassarkúban hamar elvesztettem az egyensúlyomat, de mielőtt a fehér ruhában a földre este volna, valaki két kézzel átkarolta a derekamat és megtartott. A hajam vége súrolta talán a földet. A srác-mert ugye srác volt- nagy szemekkel nézett le rám.
-Nézhetnél jobban is a lábad elé.-mosolygott.
Ez az az idióta barna hajú gyerek volt, aki nézett egész végig. Közelebbről végignézve eszembe ötölhetett volna, hogy most azonnal hozzá mennék, ha megkérne, de azért ezt az ábrándot elhessegettem.
-Köszi, hogy elkaptál.
-Reflex volt.-vonta meg a vállát, miközben még mindig tartott a karjaival.
-De azért újra a saját lábamon szeretnék állni.
-Ja, bocs.-mondta majd felemelt és már újra a talpamon álltam.
-Köszönöm még egyszer!-mondtam, majd indulni készültem, de megragadta a karom.
-Várj még! Hisz nem is ismerlek. Csak annyit tudok rólad, hogy nagyon jó szagod van.
-Kössz.
-Tudod, hogy nem így értettem. Én vámpír vagyok, te meg ember.
-Igen, tudom, hogy értetted. De akkor is örülnék, hogy ha nem lenne közöttünk semmi.
-Legalább a nevedet áruld el.
-Carly.
-Szóval Carlotta.
-Csak simán Carly. Senki nem hív Carlottának.
-Örültem Carly. A nevem Adrian, Ausztráliából jöttem a családommal.
-Ausztrália, mi? De az napos vidék, nem?
-De, az.
-Akkor miért éltek ott?
-Akkor átfogalmazom. perpillanat Ausztráliában élünk, de eredetileg Angliából származunk.
-Értem.-bólintottam.
A táncparkett felé néztem, ahol anyu és apu ölelkezve ringtak egy lassú zenére.
-Tetszett a beszéded.-mondta Adrian.
-Ezt most azért mondod, mert tényleg tetszett, vagy azért, mert akarsz tőlem valamit?
-Honnan veszed, hogy akarok tőled valamit?
-Vámpír létedre elég átlátható vagy.
-Jól van, igazad van. Táncolsz velem?
Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, és ugyan nem láttam az arcom, elég idiótán nézhettem Adrian-re, ugyanis röhögni kezdett.
-Mi a baj? Ennyire gáz vagyok?-kérdezte még mindig mosolyogva.
-Nem táncolok veled.-ráztam a fejem határozattan, mutatván, hogy az é érveimen ő már nem tud változtatni.
-Ugyan már, Carlotta!
-Mondtam már neked, hogy ne hívj így!
-Mondták már neked, hogy gyönyörű kék szemed van?
Mi a franc? Most a szemem a téma? Ez egy seggnyaló idióta. A legjobb lenne, ha most azonnal itt hagynám. Igen, ezt fogom csinálni!
-Mondták már neked, hogy idióta vagy? Isten veled!
Ezzel hátat fordítottam neki. magam is meglepődtem, amikor nem jött utánam. Az italos asztal felé mentem, ahol megint Adrian-be ütköztem. Ez lerázhatatlan! MI A FRANC VAN VELE???
-Leszállnál rólam?-ripakodtam rá, de olyan hangon, hogy azért ne vonjam fel magunkra a figyelmet.
-Leszállok rólad, ha táncolsz velem.
-Ha táncolok veled, befogod?
-Be én.
A karján nyújtotta, amit meg is fogtam, majd elindultunk a táncparkett felé, azonban Luke megállított.
-Szia Carly! Most jön a dal, amit énekelni akartál.
-Mi lenne, ha egy kicsit későbbre tennénk? Énekelheted a másikat. csak igértem egy táncot neki.-intettem a fejemmel Adrian felé.
-ja jó, oké. Akkor majd gyere.
-Mindenképp.
Azzal Luke visszavonult a színpadra és elkezdte énekelni a dalomat.
Mi Adrian-nel pedig a táncparkettre vonultunk. A vállára tettem a kezem, ő pedig a derekamra az övét.
-Most boldog vagy?-kérdezte tőle.
-Igen.-vigyorgott, miközben a szemembe nézett.
-Ugye tudod, hogy el kell felejtened?-kérdeztem.
-Miért?-nézett rám értetlenül.
-Mivel mi sosem lehetünk egy pár. Maximum a képzeletedben. De lehet, hogy ott se.
-Most miért mondod ezt? tetszel nekem Carly!
-5 perces megismerkedésre építkezel?
-Nem építkezem 5 perces megismerkedésekre!
-5 perce ismertelek meg és bevallottad, hogy tetszem neked. Akkor te ezt minek nevezed?
-Csak előre tervezek.
-De akkor is 5 perce ismertelek meg.
-Nem tudhatod előre, hogy amikor vámpír leszel, akkor nem fogsz e belém szeretni.
-Nem fogok beléd szeretni!-tiltakoztam erősen.
-Honnan tudod?
-Egyszerűen tudom és kész. Nem fogok beléd szeretni, akkor sem, ha fejre állsz. Akkor sem, ha az erkély alatt szerenádozol. és akkor sem, ha bazi nagy csokor vörös rózsákat küldesz nekem.
-Akkor semmi esély rá, ugye?-nézett rám talán egy kissé csalódott ábrázattal.
-Nem. Sajnálom.
A dalnak hamarosan vége lett és Adriennel szétröppentünk. Mivel Luke nagyon szerette volna, ha a másik dalt is elénekelném, ezrét felmentem a színpadra és beálltam a mikrofon mögé. Erre szintén mindenki újra rám nézett.
-Anya, apa! ezt a dalt nektek szeretném küldeni! Sok boldogságot kívánok nektek és még egszer nagyon szeretlek titeket!
Ezzel elénekeltem abWhen you look me in the eyes című dalt.
A dal közben figyeltem anyuékat, akik felváltva mondogatták egymásnak a "szerelek" szót. Egymás után többször is. Nem figyeltek a körülöttük lévő tömegre, csak egymásra.
Hajnali 2-kor mentek el a vendégek. Az este során többször is szóba elegyedtem Adriannel. Táncoltunk is. Ezenkívül táncoltam apával egy csomószor, anyával mégtöbbször, ráadásul anya még hatvanmilliószor kiszorította belőlem az életet. Emett levideózta, hogyan énekelek. Alice Jasper-t állította be fényképésznek, aki mindenkit egyesével és csoportosan is lefényképezett, mivel állítólag Alice albumot akar csinálni anyuéknak. A végén Alice a családunkról is csinált egy csoportképet (mármint Bella, Edward, Renesmee, Rosalie, Emett, Jasper, Alice, apu, anyu és én), amit gondolom az album elejére helyez majd.
Amikor elhúztak a vendégek azonnal lekaptam a lábamról a masnival díszített magassarkút, mivel rohadtul fáj már benne a lábam. De nem csak én szabadultam meg a kényelmetlen cipőmtől, hanem anyu, Bella és Rosalie is mezítláb mászkált 2 után már a lakásban. Egyedül Alice maradt meg benne.
-Milyen nők vagytok ti? Egy éjszakát sem bírtok ki magassarkúban?-hitetlenkedett.
-Inkább azt csodálljuk, hogy te még bírod benne.-mondta Bella.
-Egy nő védjegye a cipője.-mondta Alice.
-Akkor én pasi leszek.-mondta Rosalie, mire mindannyian felnevettünk.
Hirtelen Edward jött be a nappaliba, karján az alvó Nessie-vel.
-Bella, mennünk kéne.
-Oké, persze.-bólintott Bella.
Edward kiment, majd Bella elbúcsúzott és követte a férjét a külön kis lakukhoz.
-Carly fekvés van! Hajnali fél 3.-mondta apu.
-Mi??? De én nem akarok még lefeküdni!-makacskodtam.
-Nem fogsz tudni felelni a suliba hétfő reggel, ha nem alszol.
-Aludtam a kocsiban.
-Igen, 2 órát.
-De akkor is ébren akarok maradni.
-Nem akarok kincsem, hanem szeretnék.-mondta anyu.
-Köszönjük nyelvtanárnő.-mondta apu egy ördögi mosoly kíséretében.
-150 éve kibírod velem. Inkább ne a nyelvhelyességeimbe szólj bele, hanem küld ágyba a lányodat.-mondta anyu, és láttam rajtam, hogy ha nem fordul el, akkor mindjárt elröhögi magát.
-Hívd Carlottának, Carlisle. Adrian Hathaway-nek bejött.-röhögött Emett.
-Kussolj!-mondtam, majd felkaptam a kanapéról egy díszpárnát és hozzávágtam.
-Tényleg! Mit beszélgettél te Adrian-nel?-váltott témát apu.
-Adrian egy seggnyaló barom. A tudtára adtam, hogy semmi sem lesz köztünk.
-Amúgy is a te rokonod, Carlisle.-mondta anyu.-Amúgy azt hallottam, hogy valami nagyon különleges adottsága van.
-Ez így igaz.-bólintott apu.-Meg tudja mutatni az embereknek a múltjukat, ráadásul eldöntheti, hogy a rossz vagy a jó dolgokat mutassa meg. Állítólag Aro nagyon a gárdájába akarja venni és közel is van hozzá. És nem a rokonom.
-Irina azt mondta, hogy már bevették. Csak a házassági évfordulótok ünneplésére jött el. Ezután már végleg ott hagyja a klánját és belép a gárdába.-mesélte Rosalie.
Szóval belém esett egy múltatmutogató idióta, aki már a Volturi szolgálatában áll. Ez az én szerencsém!
-Tényleg nem maradhatok fent?-kérdeztem újra aputól.
-Nagyon szeretnél?-kérdezte.
-Igen. Úgy is tudod, hogy ha elnyom az álom bevágom a szunyát.
-Rendben.-adta rá áldását.
-Ennyit arról, hogy ezentúl szigorú leszel hozzá.-mondta anyu, majd nem bírta tovább és végleg kitört belőle a röhögés.
Soha nem láttam még anyut ennyire nevetni. Annyira röhögött, hogy közbe a földre is leült, mert a lába nem tartotta meg. Apu csak nézte egy kissé értetlenül, majd csak mosolygott.
-Kihozod a sakkot?-nézett rám, majd bólintottam.
Bementem apu dolgozójába, ahonnan kihoztam a sakk készletet a nappaliba. Letettem a táblát kettőnk közé, majd sakkozni kezdtünk. Akármilyen furi is volt egész éjjel nem aludtam el, ráadásul a fehér ruhám nem szakadt el, hanem kibírta egész éjjel. A parti után, amúgy már senki nem öltözött vissza normális ruhába. Rosalie és Emett bekapcsoltak valami lassú szerelmes számot a hifin és arra táncoltak, mintha a partin nem azt csinálták volna. Rosalie mezítláb volt, a magassarkút sem hiányolta. Észre lehetett venni rajta, hogy az egész életét leélné mezítláb. Alice és Jasper pedig eltűntek. Gondolom az albumot szerkesztették. Anyu egy idő után leült mellém és figyelte mit csinálunk apuval. Egy rakat menetet lejátszottunk apuval, annyit, hogy már arra sem emlékeztünk ki nyert többet. Egy cseppet sem voltam álmos.Meghitt pillanat volt, olyan családias. Úgy éreztem, hogy minden tökéletes és semmi sem hiányzik az életemből.
